Az Európában 1848 első felében megjelenő forradalmi hullám a Habsburg Birodalomban is jelentősen felerősödött. A magyar függetlenedési folyamat elképesztő ütemben tört utat magának, 1848. március 15-én pedig Pesten kirobbant a forradalom.
Az utolsó rendi országgyűlés által elfogadott, Magyarországot rendi államból alkotmányos monarchiává formáló áprilisi törvények – amelyeket V. Ferdinánd Habsburg-házi osztrák császár 1848. április 11-én szentesített – életbelépése révén az ország csaknem teljesen függetlenné vált. Így megkezdődhetett
a feudális rendszer felszámolása, és az ország gazdasági-politikai rendszere nagy változásnak indult.
Az áprilisi törvények kapcsán is előbújtak azonban a hiányosságok, például az országon belüli nemzetiségi kérdést egyszerűen nem rendezték: ezáltal a magyar függetlenedési felkelés hatására a Magyarországon élő nemzetiségekben is egy csapásra feltámadt a nemzeti érzés. A kisebbségek magukat, mint külön nemzetet akarták elismertetni az ország határain belül, a magyar vezetők azonban ilyesmiről hallani sem akartak. Szerintük ugyanis az anyanyelvtől függetlenül Magyarország minden lakója az egységes magyar nemzet tagja.
Ennek ellenére a horvát országgyűlésben megállíthatatlanul forrtak az indulatok a magyar kormánnyal szemben, amely a bécsi udvarhoz fordult segítségért. A Habsburg-udvar pedig mindent meg is tett a magyar–horvát ellentétek kiélezése érdekében: előbb titokban, majd nyíltan támogatta a magyar forradalom ellen irányuló horvát felkelést – olvasható a Híradó.hu cikkében.
1848 nyara vége felé felgyorsultak az események. Augusztus 31-én Bécs közzétett egy iratot, amelyben kijelentette: ha Magyarország nem vonja vissza az áprilisi törvényeket, katonai támadásra számíthat. Jellasics horvát bán, császári altábornagy ekkor már javában a magyar határ nem éppen baráti szándékú átlépésére készült, Batthyány Lajos kormányfő pedig már javában szervezte az új magyar honvédsereget.
A Horvátország elszakadását deklaráló Jellasics, akinek magyarellenessége közismert volt a bécsi udvarban, nem volt hajlandó elismerni az általa szakadárnak tartott magyar kormányt, a tárgyalásoktól teljesen elzárkózott, és a bécsi uralkodó hadjáratának megindítása után az északi határ felé fordult.
A horvát bán 1848. augusztus 31-én elfoglalta Fiumét, majd szeptember 11-én átkelt a Dráván, és a mintegy ötvenezer főt számláló horvát sereg Pest-Buda felé vette az irányt.
1848. szeptember 11-én keltek át Jellasics horvát bán erői a Dráva folyón, azzal a szándékkal, hogy véget vessenek az áprilisi törvények szellemében kinevezett Batthyány-kormány – szerintük – „törvénytelen” uralmának. A birodalom megmentőjének képében tetszelgő bán elhamarkodott hadjárata – a pákozdi és ozorai vereségekkel – október elejére kudarcba fulladt, ugyanakkor viszont Bécs és Pest konfliktusát háborús útra terelte. A Batthyány-kormány kudarcként élte meg, hogy nem jutott egyességre Jellasiccsal, ezért
szeptember 11-én benyújtotta lemondását, és hivatalosan is megkezdődött a szabadságharc időszaka.
A lemondás október 2-án végleg hivatalossá vált, a végrehajtó hatalmat pedig a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány vette át. Batthyány nem tűnt el teljesen a közéletből, ugyanis szeptember 13-án népfelkelést hirdetett, 16 ezer újonccal pedig egy új honvédsereg volt születőben.
Fotó: Wikipédia
A korábbi miniszterelnök javaslatára István nádor még megpróbált egyszer tárgyalni Jellasiccsal, de nem járt sikerrel. Ezek után már nem volt kétséges, hogy ha nem semlegesítik a horvát előrenyomulását, akkor bevonul Pestre, és megsemmisíti a forradalom vívmányait.
Móga János altábornagy, az új hadseregparancsnok csapataival tartotta az ellenállást Jellasiccsal szemben, és a Velencei-tó északnyugati partvidékére húzódott vissza. A szeptember 28-án a sereghez megérkezett Batthyány Lajos is, és a Velencei-tó északi partján található sukorói református templomban összeülő haditanács végül úgy döntött: ha az ellenség támad, ütközet lesz a vége.
A magyar sereg kiszélesítette a felállását, a jobbszárny a Székesfehérvártól tizenegy kilométerre fekvő Pákozdtól északra, a középső Pákozd és Sukoró között, a balszárny pedig a Velencei-tóra támaszkodva foglalta el pozícióját. A tartalék Sukoróra került.
Szeptember 29-én megkezdődött a csata. Jellasics úgy látta, hogy két támadás a jelenlegi erőfölényében végzetes lehet a magyar haderők számára, elég, ha a jobbszárnyat középre nyomja és az egész sort a Velencei-tóba szorítja. Meglepetésére a hazai honvédsereg sorra verte vissza a császári rohamokat.
A bán megérezte a veszélyt, ezért a főerőket a magyar középhad és a balszárny ellen fordította. A magyar ágyúk megállás nélkül dörögtek, a horvát rohamokat szinte megfojtották, azok sosem érték el a magyar vonalakat. A frissen kiképzett honvéd tüzérség rendkívül pontosan célzott, gyalogsági rohamra, közelharcra jóformán nem volt szükség. Jellasics helyzete olyannyira kilátástalanná vált, hogy elrendelte csapatai visszavonulást és három nap fegyverszünetet kért, az pedig lényegében egyet jelentett a magyar győzelemmel – olvasható a Híradó.hu cikkében.
Fotó: Wikipédia
Érdekesség, hogy az ütközetben a császári haderő alig ötven főt,
a magyar honvédsereg pedig csak hét katonát veszített.
Jellasics bán Pákozdra vonult vissza és megkezdte a kivonulást, október 8-án érkezett az akkor már ismét forradalmi császári főváros, Bécs alá. Móga János csak késve és lassú iramban üldözte a menekülőket, a döntő csapást pedig elmulasztotta.
A pákozdi csata politikai-erkölcsi hatása révén nemzeti jelképpé vált, hiszen az új honvédsereg megmentette Pest-Budát és a forradalmat, Magyarország pedig megőrizhette az áprilisi törvények által kikiáltott önállóságát.
A csata helyén 1889-ben emlékművet, majd 2010-ben katonai emlékparkot nyitottak, amelyet az Országgyűlés 2011-ben nemzeti emlékhellyé nyilvánított.
Petőfi Sándor A vén zászlótartó című költeményében dolgozta fel a küzdelem történéseit, amelynek első versszakát talán mindannyian ismerjük:
„Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába’,
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.”
Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.
Borítókép: J. Rauh litográfiája a pákozdi csatáról. Fotó: Wikipédia
