– Tíz éve kezdődött a Hazajáró, amely a világ magyarságának egyik legkedveltebb műsorává vált, Prima Primissima közönségdíjjal is elismerték. Gondolta volna, hogy egy évtized múlva is járni fogják a Kárpát-medencét?
– Gondoltuk, csak azt nem tudtuk, hogy kamerával vagy anélkül. Amikor belevágtunk a műsorba, úgy forgattuk, hogy „minden epizód ajándék”. Azt mondtuk, amíg lehetőségünk van, addig csináljuk, nem gondoltunk bele, hogy meddig fog tartani. Az a küldetés vezérelt, hogy minél több emberrel megismertessük történelmi hazánk értékeit és azt a sajátos szellemiséget, ami magyarrá tesz bennünket idehaza.
– Mit mutat a kilométerórájuk?
– Tíz év alatt több mint háromszáz epizódot forgattunk le,
csaknem százötvenszer keltünk útra, 180 ezer kilométert utaztunk, több mint háromezerkétszáz kilométert gyalogoltunk, több mint hétszázötven forgatási napon.
Voltak pillanatok, amikor azt éreztük, a műsor betöltötte küldetését, már minden gondolatot elmondtunk, szinte minden régiót bemutattunk, de a folyamatos nézői visszajelzések, a biztató szavak és elismerések továbblendítettek. Közben, ahogy haladtunk előre, újabb motivációként belépett az is, hogy most már nincs sok helyszín hátra ahhoz, hogy teljesen lefedjük az elszakított területeket, hogy a Kárpát-medence sokszínű mozaikképének utolsó darabja is a helyére kerüljön. Olyan filmes nyelvet használunk, amelyet reményeink szerint a jövő nemzedékei is megértenek majd, és tanulhatnak belőle.
– Mint mottójukban fogalmaznak: a Hazajáró útja végtelen.
– Ez elsősorban nem is a műsorra utal, hanem arra, hogy alkotócsapatunk mindig szívvel-lélekkel járta a Kárpátok ösvényeit, a műsor kezdete előtt is rengeteget túráztunk, és biztos vagyok abban, hogy ha véget ér a műsor, utána sem fogunk megállni, ha másért nem, a sok száz barátunk és a felejthetetlen vidékek mindig visszavárnak.
A Hazajáró amúgy is túllépett már a műsor keretein, a „hazajárás” egyfajta életmóddá vált,
amelynek a műsorból mozgalommá bontakozott Hazajáró Honismereti és Turista Egylet is kiváló keretet nyújt.
– Hogyan jutott eszükbe a műsor? A Másfél millió lépés Magyarországon után gondolták, hogy érdekes lenne egy Másfél milliárd lépés a Kárpát-medencében?
– Az ötlet onnan jött, hogy korábbi utazásaink során olyan maradandó élményeket adtak, amiket szerettünk volna másokkal is megosztani. Nemcsak a mának alkotunk, hanem a jövőnek is. Célunk, hogy egyfajta látleletet készítsünk a mai magyar világról, hogyan és milyen környezetben élünk a XXI. század elején.
– Mivel gazdagodtak ezen az úton, hogy tudná összefoglalni tíz év tapasztalatait?
– Erre nagyon nehéz röviden válaszolni, de talán a legfontosabb üzenet, hogy akárhány darabra is szaggatták hazánkat, nem tudták alapjaiban tönkretenni természeti kincseit, lerombolni tárgyi emlékeit, elűzni a Kárpát-medencéből a hely szellemét, és akárhányszor is próbálták a magyarságot eltüntetni innen, még mindig élünk, sőt mi vagyunk többségben, és éltetjük azt a sajátos szellemiséget, amit őseinktől örököltünk.
Fontos történelmi tanulság, hogy mindig akkor voltunk sikeresek, amikor örök és örökölt értékeink szerint éltünk, és mindig akkor süllyedtünk szellemi és anyagi válságba, amikor elszakadtunk gyökereinktől, és beengedtünk hazánkba, közösségeinkbe és lelkünkbe tájidegen eszméket.
– Folytassuk mással. Ön e héten kezdett el oktatni a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE), dokumentumfilmes mesterkurzust vezet Sára Balázs munkatársaként. Miért fogadta el a felkérést, milyen lehetőséget lát ebben?
– Azért vállaltam, mert azt a felkérést kaptam, hogy adjam tovább azt a szellemiséget és szakmai tapasztalatot, tudást, amelynek korábbi dokumentumfilmjeink és a Hazajáró alkotása során birtokába kerültem. Nagy megtiszteltetés, egyben felelősség egy ilyen nagy múltú, több mint százötven éves nemzeti intézményben, a magyar mozgókép- és színházi kultúra fellegvárában oktatni.
Ha jó szakemberek jó szellemben oktatnak, akkor jó művészek kerülnek ki az egyetemről, a jó művészek pedig jó alkotásokat hoznak létre.
Ha az emberek minőségi kultúrát kapnak, azzal önmaguk is értékesebbé válnak, és a nemzet is emelkedik.
– Mit gondol, mi az SZFE küldetése, ön miként fog hozzájárulni ahhoz, hogy felkészült, nyitott szemmel járó dokumentumfilmesek végezzenek az egyetemen?
– Minden nemzeti művészeti intézmény elsődleges küldetésének a magyar és egyetemes kultúra legmagasabb színvonalú szolgálatának kell lennie. Hogy az embereknek olyan alapértékeket adjon, amelyek a fizikai létezésükön túlmutató, szellemi és lelki világukat gazdagítja. Remélhetőleg olyan szakmai tudással és hivatástudattal felvértezett dokumentumfilm-rendezők kerülnek ki a kezeink közül, akik kellő alázattal és kitartó munkával képesek lesznek itthon és az egyetemes értékek művészi ábrázolásával a nemzetközi térben is maradandót alkotni. Szerintem akkor tud világszinten is sikeres lenni egy magyar alkotás – bármiről vagy bárkiről is szól –, ha úgy univerzális, hogy közben sajátosan magyar szemmel készül. Olyan esztétikai élményt nyújt, ami a befogadót nem lehúzza a mélybe, hanem felemeli a mindenség felé. Nem a silány, alantas ösztöneit birizgálja, hanem kiemeli a hétköznapok sodrásából, s miközben katarzisélményben részesíti, példaértékű embereken és történeteken keresztül biztos fogódzkodókat kap az élet útvesztőiben való eligazodáshoz.
– Tehát, ha jól értem, ön értékorientáltan fog oktatni. Ez merész döntés egy értéksemleges világban…
– Értéksemlegesség nem létezik, az maga az üresség.
Nem a személyes értékrendemről van szó, hanem egyetemes, mondhatni abszolút értékekről. A szerves kultúra megerősítésének a mai, értékválságba süllyedt korunkban különös jelentősége van. Szinte minden globális fősodratú kommunikációs csatornán az álvalóság, a természetellenesség, az abnormalitás, a minden tisztát és fenségest lehúzó anyagelvűség zúdul az emberekre. Nem alkotások, hanem termékek születnek. A cél nem a felemelés, hanem a lealacsonyítás, nem a gondolkodásra késztetés, hanem a lebutított üzenetek kérdések nélküli befogadása, a fogyasztás. Persze rombolni mindig könnyebb, mint építeni, nekünk az SZFE-n viszont a nehezebb, de nemesebb utat kell járnunk: észre kell vegyük a körülöttünk, alattunk, felettünk és bennünk létező igaz és örök világot, ami – akárhogy is próbálják sárba tiporni – tele van szépséggel és harmóniával. Meggyőződésem, hogy az örök érvényű valóságnak a művészi színvonalú, professzionális mozgóképi megfogalmazása egy kortárs dokumentumfilmes elsődleges feladata. Egy alkotás nem a művész önkielégítésére szolgál, nem a szakma egy belterjes kritikus szegmensének kell megfeleljen, hanem a befogadó közönségnek. A legkorszerűbb technikával, akár újszerű formákkal, kreatív megoldásokkal szolgálni az örökkévalót. Ehhez az egyetemen adottak a legmagasabb színvonalú technikai és szakmai feltételek, így már csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel.
– Mit gondol az SZFE körüli vitákról?
– Mindig is bántotta az igazságérzetemet, hogy a rendszerváltás után még sok olyan hivatalosan „nemzeti” kulturális és tudományos intézmény működik Magyarországon, ahol sem személyi, sem szellemiségi téren szinte semmiféle változás nem történt a kommunizmus óta. A vörös diktatúra évtizedeiben ideológiai és pártalapon kitermelődött „elit” – a kultúra, a tudomány és a tudatformálás területén sajnálatosan elmaradt rendszerváltás eredményeképp – úgy tartotta kézben és örökítette át elvtársainak ezeket az intézményeket, mintha az alanyi jogon, valamiféle eleve elrendeltség elvén, mindörökre az övék lenne, nem pedig a magyaroké. Akárhogy is kénytelenek voltunk vele együtt élni, a szovjet szuronyokkal létrehozott kommunista időszak mégis csak egy interregnum volt az SZFE életében is. Nem vitatom, hogy azok az évtizedek ne adtak volna nagyszerű művészeket és alkotásokat, de soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha nem jön a szovjet megszállás és a diktatúra, ha nem hallgattatják el, üldözik el, internálják vagy akár ítélik halálra szellemi nagyságainkat, köztük színészeket, filmeseket, alkotókat. És azt sem fogjuk megtudni, hány tehetség veszett kárba az elvesztegetett elmúlt jó három évtizedben, amikor az egy tőről fakadó kommunista-internacionalista és liberális-kozmopolita ideológiák dominanciájában folytatódott az oktatás.
Ha madártávlatból tekintünk az egyetem történetére, akkor mi vagyunk a „free SZFE”. Itt az ideje, hogy az 1865-ös alapítók szellemében visszaadjuk az egyetemet a nemzetnek.
Nagyon várom a megtisztulást a többi múltban ragadt intézményben is.
– Ön a Védett Társadalom Alapítvány egyik alapítója. Miért hozták létre ezt az alapítványt, milyen társadalmat kell megvédeni, és mitől?
– Eddig is láttuk, tapasztaltuk azokat az életveszélyes folyamatokat és azok irányítóit, amelyek az alapvető értékek lerombolásában érdekeltek. Mondhatjuk, hogy a küzdelem évezredes az egyetemes értékek, a hagyomány alapjain állók és a relativista, anyagelvű ellenerők, a hazugság zsoldosai között. Eddig úgy gondoltuk, hogy a sötétség ellen elegendő fényt gyújtani. Hogy nem kell törődnünk a rombolókkal, elég, ha gyökereinkhez ragaszkodva élünk, építünk, és próbáljuk utódainknak is átadni a normális, isteni rend szerinti világot, harmóniában a természettel, a család, a nemzet és a nemzetek közösségének sokszínű egységében. Ezt valljuk ma is, de most már olyan erővel és a globális tudatformáló eszközök segítségével olyan harsányan támad a sötétség, hogy alig győzünk olyan ütemben építkezni, amilyenben ők rombolják értékeinket.
– Mivel támadnak?
– Ha folyamatában nézzük, akkor tudatosan tették normává az abnormalitást, előbb megkérdőjelezve, majd lassan már üldözve az alapvető erkölcsi törvényeket. Előbb Isten helyébe próbálták helyezni önmagukat, aztán a nemzeteket fordították egymás ellen, később a nemzetek megsemmisítésére törekedtek, utána a család alapjait kezdték ki, ma meg már az egyén vele született faji és nemi identitását is kétségbe vonják.
A zsinórmérték leszorításával, majd megszüntetésével, a „fejlődés” jelszavával valójában félelmetes szellemi süllyedésbe taszítják az embereket, akik passzív elszenvedőivé, majd aktív áldozataivá is válnak egy kis létszámú, de annál erőszakosabb és hatalmas anyagi háttérrel rendelkező, magát haladó elitnek kikiáltó réteg ámokfutásának.
Főleg a családjuktól, identitásuktól elszakadó fiatalok vannak a legnagyobb veszélyben, akiknek már lassan az abnormalitás lesz a természetes. Ami a legfélelmetesebb, hogy a korábbi módszereknél sokkal kifinomultabb eszközökkel, nem fegyverrel vagy fizikai erőszakkal, hanem pusztán profi kommunikációval érik el, hogy tömegek önként adják fel értékeiket és váljanak a látszatszabadság rabszolgáivá.
– Ezek a jelenségek főleg nyugaton burjánoztak el. Önök milyen „ellentámadást” terveznek?
– Mi itt Közép- és Kelet-Európában még tartjuk magunkat, ha leszakadunk az internetről és a nagyvárosok belterjes közegétől, ha körülnézünk a való világban, nincs akkora baj, mint amekkorának a felnagyított, virtuális valóságban tűnik, de már a váron belül vannak a trójai falovak. Fő hadszínterük az online tér, így amellett, hogy oda is behatolva felvesszük velük a szellemi küzdelmet, nagyon fontos, hogy a család és a megtartó közösségek stabil alapjain kiszakítsuk az embereket a világháló csapdájából. Amellett, hogy továbbra is az értékek építésére koncentrálunk, a védelemre is erőforrásokat kell csoportosítanunk, hogy ellenálljunk az egyre elhatalmasodó romboló erőknek.
Ezért alapítottuk meg a Védett Társadalom Alapítványt, hogy a sok építő és védő közösséget hálózatba szervezzük, így hatékonyabban védhetjük meg évezredek alatt átörökített értékeinket.
