Levette az albumoknál a keveréses lejátszási módot a Spotify: a világ legnagyobb zenei streamingszolgáltatója mindezt éppen akkor lépte meg, amikor Adele megjelentette új, 30 című albumát.
Ez volt az egyetlen kérésem az állandóan változó zeneiparunkban. Nem ok nélkül teszünk az albumaink megalkotásába ennyi törődést és megfontolást. Történetet mesélünk el a művészetünkkel, a történeteinket pedig úgy kell meghallgatni, ahogyan azt mi elképzeltük
– köszönte meg az énekesnő Twitter-oldalán, hogy teljesítették a kérését. A cég munkatársai erre úgy reagáltak: „Neked bármit!” A tizenötszörös Grammy-díjas brit énekesnő – hat év hallgatás után – november 19-én adta ki negyedik stúdióalbumát, a 30 című korong pedig már a megjelenéstől kezdve elérhető a Spotify-on.
A zenei albumok diadalmenete durván a hatvanas évektől az ezredfordulóig tartott. A bakelitlemezből kazetta, a kazettából CD lett, a hordozófelületekben viszont egy közös dolog megmaradt: nagyon nem volt mindegy, hogy melyik szám hova kerüljön. A 2010-es években aztán berobbant a stramingőrület: a Spotify zenei megosztó havidíjalapon működik, cserébe pedig annyi zenét hallgathatunk, amennyit csak bírunk. Olyan, mint a Netflix, ami a végtelen tartalmat illeti: könnyedén elveszhetünk a lejátszási listák, podcastek és zenei albumok sűrűjében. A fogyasztói viselkedésünk pedig ennek megfelelően – akárcsak a mozgóképes tartalmak esetében – megváltozott, de a streaming elterjedése azt is megváltoztatta, ahogyan a zenéről gondolkodunk. Elvárjuk, hogy minden elérhető legyen, lehetőleg azonnal: a zenészeknek pedig ezáltal az éri meg a legjobban, ha dalonként, kislemezenként csepegtetik számaikat a rajongóknak, hátha sokan meghallgatják őket és felpörögnek a mutatóik.
Tény és való: manapság ritkán jut idő és kellő elmélyültség egy nagylemez nyugodt végighallgatásához, ez pedig nem feltétlenül pozitív tendencia. A művészek jelentős részét is jól felpaprikázta mindez, ezért az elmúlt évek során különféleképpen próbáltak szembemenni az instant kielégülésre alapozó zeneszolgáltatással: meglepetésalbumokkal jelentkeztek vagy éppen újra bakeliten adták ki lemezeiket, megpróbálták visszahozni a divatba a zene „birtoklását”. Adele mindeközben háromszor is megfricskázta az egy irányba tartó zeneipari trendeket: 21 című, 2011-es lemeze például nem lett azonnali siker, miután megjelent, aztán viszont szép lassan elindult: több Guinness-rekordot tart, és végül a XXI. század legtöbb példányban elkelt albumává vált. 2015-ben aztán bejelentette, hogy 25 című nagylemeze szűk egy éven át nem lesz elérhető egyetlen streamingszolgáltatón sem, aki hallgatni akarja, annak bizony meg kell vennie. Az eredmény: rekordokat döntött Nagy-Britanniában, a leggyorsabb eladott lemez lett, több mint 800 ezer példánnyal. A harmadik trükk pedig értelemszerűen a bután válogató, számokat random egymás után dobáló algoritmus kiiktatása volt, amely kinyírt minden művészi koncepciót.
De mégis ki is ez a nő és miben rejlik a sikere? „Adele már megint olyan zenét írt, amitől hiányozni fog a srác, akivel egyszer hét évvel ezelőtt szemeztél a buszon” – írta valaki néhány hete Twitteren, amikor megjelent az új albumot beharangozó szám, az azonnal sikerlistákat vezető Easy on me. Egy másik vélemény szerint az énekesnő nem más, mint a szívfájdalom védőszentje, és senki sem teszi annyira rokonszenvessé a szívfájdalmat, mint ő.
A 30 című album dalai szépen kidolgozott, lírai balladák a szerelemről és annak különféle kínjairól, melyeket Adele hangja és személyisége ad el.
A tökéletesen tökéletlen hang, amely egyszerre hatalmas és törékeny, valamint ez a teli torokból nevető, kicsit tenyeres-talpas, erős akcentusú, tottenhami születésű észak-londoni nő, aki élhet ugyan már Beverly Hillsben, mégis Worcestershire-szószba tunkolja a sós angol kekszet és lerúgja a cipőjét akkor is, ha a Wembley-ben ad telt házas koncertet tizenkétezer rajongójának. Olyan, mint bárki más. Amióta 2006-ban, 18 évesen felfedezték a Myspace-en, Adele a soulzene alapjain elindulva gyűjtögeti össze a fájdalmat – az övét és a miénket –, hogy végül gyémánt- vagy platinalemezes balladákká varázsolja. A kémia pedig működik, így a recepten sem változtat immár másfél évtizede.
Miközben korábbi lemezein inkább elvontan fogalmazott, kivetítve érzelmeit például a természetre, most szembenéz a saját hibáival. „Én vagyok önmagam legrosszabb ellensége” – énekli, majd megnyílik arról is, hogy az ő útja segíthet kilencéves fiának is megérteni, hogy elvált az apjától. 30 című albumán az énekesnő óvatos optimizmussal próbál meg felépülni korábbi sérüléseiből. Bensőséges bepillantások ezek egy nagyon híres személy életébe, ezáltal pedig még inkább érthető a kitalált sorrendhez való ragaszkodás. Adele végtére semmi újat nem talált fel, de egy olyan világban, ahol néhány másodperc után továbbléptetjük a videókat és a dalokat, ha nem fognak meg az első néhány másodpercben, és ahol a popsztár jelző mára elkerülhetetlenül kéz a kézben jár a vad, csoportos koreográfiákkal, az explicit szexualitással és a minél stimulálóbb látvánnyal, egy tiszta hang és egy fekete-fehér, minimalista videóklip kitűnik a tömegből. Ha valaki nem hajlandó együtt úszni az árral, mint például a túlméretezett ruhákba bújó, immáron hét Grammy-díjat birtokló, ám még mindig csupán tizenkilenc éves Billie Eilish vagy a csupán tehetségével hódító Adele, arra valahogy jobban felkapja a fejét a világ. Olyannyira, hogy végül nem csak James Bond-főcímzenéket énekelhetnek, de ők diktálnak az iparágnak.
Borítókép: Adele (Forrás: Youtube)
