Többnyire gyorsan olvasok, a kiolvasott könyvet pedig – miután gondosan rögzítettem az adatait az évtizedek óta vezetett nyilvántartásba – elhelyezem a könyvespolcon, és jó eséllyel nem bolygatom, újraolvasásra ritkán kerül sor, esetleges kölcsönadáskor helyére bekerül egy piros kartonlap. Bertalan Tivadar vaskos kötete kivétel, mert bár nagyon szeretem szinte valamennyi benne található írást, meglehetősen lassan haladtam az olvasással. Egyrészt. Másrészt újra meg újra eszembe jut egy-egy történet, amit vagy teljes egészében sokadszorra is elolvasok, vagy annak érzem szükségét, hogy egy bizonyos részt újraolvassak. Vagy beugrik egy illusztráció, és azért kell föllapoznom a több mint ezer számozott oldalt tartalmazó impozáns kötetet. A négy fejezetbe – Csend/élet, Retró, Szellemtések, Csapó – csoportosított hosszabb-rövidebb írások között rengeteg az önéletrajzi ihletésű, s ezeket már csak azért is érdemes elolvasni, hogy megismerjük egy hosszú és sikeres életpálya állomásait, illetve azokat a történéseket, amelyek mintegy predesztinálták Bertalan Tivadart arra, hogy ne csak egy műfajban alkosson maradandót. Ugyanakkor valamennyi írásból kisüt a szerző sajátos humora, sőt öniróniája mellett mély és őszinte humanizmusa is.
Az olvasó hajlamos arra, hogy figyelmen kívül hagyja a szerzők könyv eleji gondolatait. Ezt most semmiképp se tegyék!
A jó megbocsájthatatlan. A jót nem lehet megbocsájtani, mert nincs miért. Megbocsájtani csak a rosszat lehet, mert van miért
– írja Bertalan Tivadar könyvének címe alá. De írhatta volna összegzésként, végkövetkeztetésként az utolsó oldalra is. Mert Bertalan Tivadar írásaiban nem magasztalja a jót, annak természetesnek kell lennie, nincs mit foglalkozni vele. A rossz, az, ami igazán figyelemre méltó, miben gyökerezik, hová fejlődik, milyen módon következik be a katarzis és miért kell vagy legalábbis kellene az emberi természet eme elkerülhetetlen tartozékát megbocsátani. A rosszat, ami jónak indul, aztán valahol, valamiért kisiklik.
Bertalan Tivadart a Magyar Művészeti Akadémia színházművészeti tagozata fogadta be, de befogadhatta volna bármelyik másik is – és ezt ő maga is így látja –, bizonyos tekintetben repedt héjú kakukktojásnak számítana. Ahogy ő fogalmaz a könyv hátlapján:
Az egyik repedésen festék csordogál, ami képpé változik, egy másik repedésen betűk és szavak nyomakodnak elő, hogy szöveggé álljanak össze, egy harmadik résen pedig szinte végtelen celluloidszalag kígyózik elő. Hálásan tapasztalom, hogy művésztársaim és mindazok, akik munkáimmal találkoznak, mindezt megbocsájtják nekem.
Saját szavait fordítom itt és most Bertalan Tivadar, a csodás kakukktojás ellen: művész úr, nem azt mondta, hogy a jót nem lehet megbocsátani, mert nincs miért?
Bertalan Tivadar: Csend/Élet, Napkút Kiadó, 2020
Borítókép: Bertalan Tivadar budapesti otthonában (Fotó: MTI/Czimbal Gyula )
