Egy színpadon a Tátrai Band és a Charlie Band

Aki a kilencvenes években már túl volt zenei eszmélésén, emlékezhet rá: a Tátrai Band akkoriban lett a hazai melodikus rock színtér egyik meghatározó formációja, az énekesi poszton Horváth Charlie-val. Ő ’94-ben szólókarrierbe kezdett, majd megalapította saját csapatát, Charlie Band néven. Tegnap este e két együttes adott koncertet a Papp László Budapest Sportarénában, hogy a közönség ne pusztán egy, hanem rögtön két banda „best of” válogatását élvezhesse, közös örömzenéléssel kiegészítve.

Budapest, 2020. november 7. Ttrai Tibor gitros (b) s Charlie (Horvth Kroly) nekes (j) a Charlie Band s a Ttrai Band kzs koncertjn a Papp Lszl Budapest Sportarnban 2021. november 6-n. Elszr fordul el, hogy a kt egyttes egy este, egy sznpadon lp fel. MTI/Illys Tibor Fotó: MTI/Illyés Tibor

Legemlékezetesebb slágerük, a New York, New York negyed tíz tájban csendült fel. Miközben a közönség világító mobiltelefonokat tartott a magasba, és együtt énekelt a smirglihangú Charlie-val, óhatatlanul felötlött az emberben: e ’91-es dal immár történelmi távlatokat fog át.

Hallatán nemcsak arra lehet gondolni, hogy amikor a csapat lehetőséget kapott, hogy megmutassa tudását a New Music Seminar fesztiválon, a fellépés épp a sosem alvó városba szólította a tagjait, de arra is, hogy amikor rögzítették, még álltak a World Trade Center ikertornyai, és mind a Trump-, mind a Biden-korszak a jövő távoli eshetősége volt csupán. Azóta átalakult a világ, megváltozott az Amerikai Egyesült Államok arculata – és lám, e dal változatlanul hat, ahogy három évtizeddel ezelőtt is tette!

A New York, New York után Tátraiék már csak egy számot játszottak – ez volt A küszöbön túl (Vár az út) –, majd levonultak a színpadról. A beálló csendben a közönség soraiból egyszer csak Charlie emlékezetes számának néhány szava harsant fel – „Aludj el, kisember, aludj el” –, ami jelezte, hogy nem csak a színpadi munkások vannak elfoglalva az átszereléssel, de – lélekben – a hallgatóság is.

Fél tíz után öt perccel Charlie ismét a színpadon volt, immár a saját csapata élén. A banda a ’95-ös Mindenki valakié című lemez címadó dalával nyitott, hogy utána bemutassa, milyen a Skandináv éjszakák világa, vagy azt, mit jelent, hogy kell egy Szippantás a jóból.

Húsz perc elteltével elérkezett az este második felének érzelmi csúcspontja: Charlie emblematikus slágere, a Nézz az ég felé alatt a korábbinál is több mobiltelefon kijelzőjének fénye pettyezte a nézőteret megülő sötétséget.

E sorok írója – a szám által sugalltakkal ellentétben – nem felfelé pillantott, hanem maga köré, és valami váratlannal szembesült: a jól megtermett, szemüveges férfi, aki néhány sorral előtte foglalt helyet, és az este első felében a mobiltelefonján internetezett – a mögötte ülők halkan meg is jegyezték, hogy ezért kár volt húszezer forintot kiadnia, tulajdonképpen mi a francot keres itt? –, felpillantott a kijelzőről, és énekelni kezdett!

A tempó a Kávéház és a Lehetettem volna után a funkys Hé, nővér!-rel pörgött fel ismét, hogy negyed tizenegy tájban a műsor eljusson a megunhatatlan kedvencekig. Ekkor elhangzott a hallgatóság által háromnegyed órával korábban megidézett Könnyű álmot hozzon az éj. (Ez eredetileg a Generál dala, 1976-ból, de – mint az együttes valamikori tagja – Charlie is feldolgozta. Az ő verziója mára talán ismertebb, mint az eredeti.)

A közönség már eme altató alatt is igencsak odatette magát, de az utána következő tételnél – a Jég dupla whiskyvel című túlélési recept előadásánál – felülmúlta korábbi teljesítményét, olyannyira, hogy Charlie – miután a tömeg felé nyújtott mikrofonnal jó pár ütemre át-átadta az énekesi teendőket – a végén meg is köszönte „a kristálytiszta vokált”.

Az örökzöldek sorát az Az légy, aki vagy zárta, majd az este címét kölcsönző tétel következett: Csak a zene van. A formális logika szerint ennek kellett volna a záródalnak lennie, de nem így történt: a ráadásban visszatértek a Tátrai Band tagjai.

Charlie egy Joe Cocker-számot kezdett énekelni, angolul, zenésztársai pedig – szólóikkal hosszabb-rövidebb ideig magukra vonva a figyelmet – improvizatív elemekkel gazdagították a számot. Aki figyelt a színpadon zajló testbeszédre, láthatta, hogy Tibusznak gondjai támadtak a gitárja hangzásával, ám ez nem befolyásolta érdemben a végeredményt: jó tízperces jammelés (kötetlen örömzene) zárta a kettős koncertet.

Összességében elmondható, hogy mind a Tátrai Band, mind Charlie a pályafutásuk első felében született dalokra összpontosított, melyek között a legnagyobb sikereik is szerepelnek, ám az ezt követő időszak termését hanyagolták. A zenészek ugyanakkor – jól látható módon – élvezték a játékot, és a közönség nyilvánvaló szeretetét, Charlie pedig igazolta, hogy hetvennégy évesen is végig tud tolni egy két és fél órás, jókora bulit!

Vagyis ezúttal nem a világ „adott néhány napot”, „ami él tovább”, hanem ez az este néhány órát, ami hosszan jelen megmaradhat azok emlékeiben, akik jegyet váltottak rá, hogy a helyszínen nézzék, hallgassák, énekeljék végig!

(Charlie Band–Tátrai Band: Csak a zene a van. Papp László Budapest Sportaréna, 2021. 11. 06., 20.00)

Borítókép: Tibusz és Charlie (Fotó: MTI/Illyés Tibor)