Woody Allen már többször bebizonyította temérdek filmmel bíró életművében, hogy nemcsak filmformanyelvi és tartalmi szempontból képes a megújulásra, hanem azt is bizonyította, hogy nagyon tud filmet rendezni, nála erkölcsi kérdés minden beállítás. Nemzedékek tanulhattak tőle színészvezetést, akik ebben a filmben sem önmagukat adják, de egy pillanatig se érzi azt a néző, hogy eljátszanak valamit. Nála nincsenek úgynevezett idézőjelbe tett alakítások, a néző úgy érzi, a film bevezeti az élet sűrűjébe. Most is vallomást látunk, brutális őszinteséggel feltárt, de mégis játszi könnyedséggel előadott szembenézést az élet legfontosabb kérdéseivel. Akármilyen filmműfajról legyen szó, Woody Allen képes arra, hogy az adott műfaj elvárt sémái mellett megtöltse az alkotást életfilozófiai tartalommal. A Rifkin fesztiválja című, 2020-as művében a romantikus vígjátékhoz tér vissza – a legjobb alkotásai ebben a műfajban készültek –, és nemcsak arról van szó, hogy az amúgy nem túl bonyolult történetet a legmagasabb szellemi szintre képes felemelni, hanem most arról is, hogy művében megidézi a legnagyobb filmtörténeti klasszikusokat, újrarendezi a jól ismert jeleneteket, megtartva a filmtörténet legnagyobbjainak beállításait, a jelenet tartalmának, mondanivalójának a lényegét, de saját történetéhez igazítva a párbeszédeket.
Igencsak veszélyes vállalkozás ez, az igazat megvallva többen is próbálkoztak vele, de mindig kétes sikerrel. Woody Allen viszont zseniálisan oldotta meg a kihívást, játszi könnyedséggel nyúlt a jól ismert jelenetekhez, szinte sugárzik a filmből, hogy rajongva imádja mindet. Ami a legszembetűnőbb, hogy továbbra is Ingmar Bergmant tartja minden idők legnagyobb filmrendezőjének, a legtöbb jelenetet tőle idézi. Láthatjuk a Szamócás (a magyar filmforgalmazásban A nap vége címmel jelent meg) kulcsjelenetét, amikor a vágyott nő nem az érzékeny és az irodalomban igencsak jártas fiút választja a két testvér közül a szamócásban, hanem a butább, de férfiasabb udvarlót. Így van ez Woody Allen saját történetében is, bár nem testvárpárról van szó. Aztán megjelenik a halál A hetedik pecsétből, természetesen sakkozni hívja Woody Allen filmbéli hasonmását, aki ez esetben egy olyan író, aki még nem írta meg élete legnagyobb regényét, mert mintha nem igazán tudná, miről írjon. Mondanom sem kell, a halál inkább nem viszi el a problémás embert, valószínűleg azért, mert ráfér még némi önvizsgálat (ez jól ismert Woody Allen-humor), ahogy Bergmannál is meg kell értenie a lovagnak a sakkjátszma során kultúrkörünk lényegét, a szeretet mindenhatóságát.
A Rifkin fesztiváljában szembesülhetünk Truffaut Jules és Jimjét megidézve azzal is, mennyire nem működik a nyitott párkapcsolat, erről egyértelmű véleményt mond Woody Allen a saját történetében is. Aztán a főszereplő (Wallace Shawn) újraálmodja Buñuel Az öldöklő angyalának azt a jelenetét, amikor a Gondviselés utcai lakás nyitott ajtaján nem tudnak a vacsora vendégei kimenni, vagyis szembesülünk azzal, hogy őszinte önvizsgálat, morális értékrendszer hiányában az ember az élet legegyszerűbb kérdéseiben is elbizonytalanodik. És szinte már várja a mozinéző, hogy Fellini önmarcangoló filmje, a Nyolc és fél mikor jelenik meg, mert ebbe a filmbe való az is. Fellini ugyanis hét nagyjátékfilm és három rövidfilm után arra jut, hogy mégiscsak a szeretet hite, a közösség („fogjátok meg egymás kezét”) összetartó ereje fog győzedelmeskedni az egyéni önzőség önpusztító és pénzcentrikussága révén vesztébe rohanó időszakán. A Rifkin fesztiváljában Woody Allen rendesen beszól az új filmfesztiválok népének: kínosan felszínes lett minden. Meg azt is mondja az éppen tegnap 86. születésnapját ünneplő filmrendező, hogy a legnagyobb filmklasszikusok a ma emberének is képesek morális kapaszkodókat adni az élethez, csak ne feledkezzünk meg időről időre újranézni őket.
Borítókép: A rendező instrukcióval látja el a főszereplőt (Wallace Shawn) és lelki barátnőjét (Elena Anaya) (Forrás: Cinetel Kft.)
