– Mint néprajzos, a köznép sorsa érdekelt elsősorban, és így hamar észrevettem, hogy történelemkönyveinkben és történelem-szemléletünkben a parasztságot a nemzet sorsát irányító nagyurak szemszögéből látatjuk és ítéljük meg ma is
– fejti ki a nemrég kilencvenedik életévébe lépett néprajzkutató. Mint mondja, az első, már részleteiben is ismertté vált pusztító csapás a XIII. században érte ezt a tájat és lakosságát, amikor a főurak megkezdték a magyar szürkemarhák tömeges kivitelét nyugatra. Az egyre nagyobb legelőterületek megszerzésére törekedve pedig elűzték jobbágyaikat a művelt szántókról, árterekről, erdőkből és legelővé változtatták az egész határt. A népesedéstörténeti levéltári és régészeti kutatásokból sok ekkor elpusztult falu neve és helye is ismertté vált – tudtuk meg. Debrecen határában mintegy harminc településről maradtak fent emlékek. „A mai Hortobágy területét mint az ősi puszták máig fennmaradt emlékét mutatjuk be a világnak, holott több templomos falu helyét is megtaláltuk a területen” – mondja.
– Az egykori, vízzel sokoldalúan együttműködő gazdálkodást, melyhez hasonlót vagy annak emlékét fellelhetjük több helyen is tőlünk Keletre, hazai kutatásaim alapján elneveztem ártéri gazdaságnak, mely a Kárpát-medencében sem pusztította, hanem egyenesen gazdagította az itt élő lakosság egészséges táplálkozását
– mondja. Az ártéri gazdálkodás lényege abban állt, hogy a csapadékban gazdag hegyvidék évenként bekövetkező árvizét nem kergették át a száraz síkvidéken, hanem sok fáradsággal készült és fenntartott csatornarendszerrel, a fokokkal szétvezették az elönthető tájon. Ez nemcsak megöntözte a kiszáradt síkot, hanem a mélyebb részeken hetekig fennmaradó sekély víz a halak szaporodásának is biztosította a legjobb körülményeket. Az apadás megkezdésekor a vizet levezető árkokon a szaporulat visszatérhetett az állandó vizű folyókba, miközben a fokokba helyezett vesszőkből készített rácsokon kifogták a nagyobb halakat.
Leírások bizonyítják, hogy a középkorban földi paradicsomként emlegették Európában a Kárpát-medencét. Egy francia szerzetes, Bertrandon de la Broquiere leírta, hogy hazánkban annyi halat látott, mint Norvégiában, ugyanakkor Magyarországon gabona, zöldség és gyümölcs is bőven terem. Mátyás király krónikása, Galeotto Marzio jegyezte fel azt a mondást, hogy folyóink kétharmada víz és egyharmada hal. Andrásfalvy Bertalan kutatásai kimutatják, hogy az ártéri közösben használt gyümölcsösökben egy lakosnak több mázsa gyümölcse is termett; elsősorban alma, szilva és körte. A termés felhasználása is teljes körű volt; amit nem ettek meg vagy vermeltek el télire, abból ecetet, aszalékot, pálinkát főztek, a hullott, férges gyümölcsöt pedig a legelő állatok fogyasztották el, így gátolva a kártevők elszaporodását. A lombtakarmány frissen és szárítva is vetekedett a széna értékével, s voltak olyan ártéri növények, melyeket a tél folyamán is lelegeltethettek az állatokkal, mint a gyékény, a nádkattyu vagy gyökérhajtás, a fűzfa, a berkenye és a szeder. Az ártér kisebb-nagyobb magaslatain, a göröndökön vagy ormókon pedig a nedves környezetben óriásira nőttek a zöldségek.