Andrásfalvy Bertalan: Mindig a köznép sorsa érdekelt

A Kárpát-medence közepe, a Nagyalföld nemhogy puszta, hanem több századon át egy olyan táj volt, melyben a természetadta sajátságokkal együttműködve, nem megváltoztatva azokat, csodálatosan sokoldalú gazdálkodást folytatott a földet, vizet kezelő, nemcsak fizikai értelemben, hanem társas kapcsolataiban is egészséges faluközösségek népe. Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk.

Fotó: Mészáros Péter

Az árvizek során kialakult nagy vízfelületek párakibocsátásukkal elősegítették a csapadék kialakulását is. Ahogy a néprajzkutató mondja, napjainkban több száz tonna humuszt kergetünk az egyre magasabbra kényszerített gátak közt megrövidített medrű Tiszával a Fekete-tengerbe, ami azelőtt szétterülve nemcsak öntözte, hanem meg is termékenyítette a tájat. Ugyanakkor a magas gátak sok helyen megakadályozzák a csapadékvíz bejutását a folyókba, és az így kívül rekedt belvizeket csak nagy költséggel, szivattyúkkal tudjuk átemelni. Anfrásfalvy Bertalan a Duna mente népének ártéri gazdálkodása című, több kiadást megért könyvében bizonyítja, hogy a vízrendezésekkel, folyamszabályozásokkal felszámolt, már a török korban is sérült ártéri gazdálkodás több értéket termelt, mint az annak helyén kialakított, gépesített és vegyszerekkel, védőszerekkel és műtrágyával termelő nagyüzemi gazdálkodás. 

Molnár Géza, Andrásfalvy Bertalan munkatársa szkíta tájépítészetnek nevezte őseink tájgazdálkodását. Munkásságáról megemlékezve korábban megírtuk, hogy ma a nagyüzemi gazdálkodás, a mélyszántás, a szervesanyag-utánpótlás hiánya, a védővegyszerek alkalmazása és az erdőirtás miatt a föld tápanyagtartalma folyamatosan fogy, a humuszképződés elmarad, így a vízmegtartó képesség is megromlik, ezért az állandó öntözés elkerülhetetlenné válik, melyhez rétegvizeinket csapoljuk le, vagyis a talaj vízkészletét ürítjük. A földfelszín növényi takarórétegének megszüntetésével pedig a kiszárított talajfelszínt még a folyamatos eróziónak is kitesszük. Agócs József erdőbiológus mondta egyszer, hogy a baj ott kezdődik, hogy a rosszat akarjuk minél jobban csinálni. Ráadásul a ma megtermelt zöldség- és gabonafélék beltartalmi értéke már csak töredéke az ötven-hatvan évvel ezelőttinek. Az erre vonatkozó kutatások Andrásfalvy Bertalan Ángyán Józseffel, Márai Gézával, Tanka Endrével és a már említett Molnár Gézával közös kiadványában, A magyar föld sorsa című kötetben jelentek meg. Hozzátehetjük, hogy a nagyüzemi gazdálkodás gépesítése és kemizálása a munkaerő gyarapítását, a természetes népszaporulatot is lehetetlenné teszi. Az általánossá lett mélyszántás a parasztságra jellemző kisüzemi felületi szántással ellentétben nagy károkat okoz, mert a baktériumflóra pusztulásával a tápanyagtartalom is eltűnik.

Andrásfalvy Bertalan azt vallja, hogy a magyarságot, nyelvét, művészetét, jó társadalmi kapcsolatainak hagyományát nem lehet a vérrel megörökölni, megtanulva kell azt vállalnia az egyéneknek.

Amikor arról kérdezem, hogyan találhatna vissza a nemzet az egykori paraszti társadalom hagyományaihoz, melyek minden területen a jövő építéséhez adhatnának tanácsot, mintát, megjegyzi, hogy művelődési miniszterként nem tudta megvalósítania azt, amit elengedhetetlenül szükségesnek érzett megmaradásunk érdekében; vagyis visszaállítani a falusi kisiskolákat. A művészeti oktatást kiemelten fontosnak tartja; az éneklést, táncos játékokat, népszokásokat, kézművességet, zenét egyaránt; a helyi műveltség és múlt megismertetését, és egy olyan történelem tanítását szintén, mely a nemzetből kitagadott nép igazi történetét és nemzetközi összehasonlításban is kimagasló értékű műveltségét, mint a jövő alakításának lehetséges mintáját, a sokoldalú, természettel való együttműködés lehetőségét, és az emberi kapcsolatok egészségének helyreállítását segítheti.

Borítókép: Andrásfalvy Bertalan (Fotó: Mészáros Péter)