Tartsátok meg a vizeket! Dr. Molnár Géza emlékére

A címadó sor egy olyan kutató intése, aki nemcsak ismerte, de értette is az élet legkülönlegesebb elemét, a vizet, amely a természet, mint élő rendszer része. Gondolatmenete úgy folytatódik, hogy „minden csepp víz számít”. Anélkül, hogy átlátnánk a globális folyamatok okait és hátterét, mindannyian sejtjük a figyelmeztetés mögött meghúzódó, fenyegető igazságot. Molnár Géza tevékenysége, életében éppen úgy pusztába kiáltott szó maradt, ahogyan Országh József professzoré is, akinek egyedülálló munkásságáról korábban már megemlékeztem lapunk hasábjain.

A klímaváltozás hatásainak tanulmányozására jelenleg több pénzt költenek, mint amennyit az új módszerek elindítása igényelne. Miközben a világ politikusai és az úgynevezett szakértők klímakonferenciákat tartanak, olyan megoldásokat alkalmaznak mindenhol, amelyekkel egyre többet ártanak a környezetnek (lásd szennyvízkezelés, elektromos autók, nagyüzemi gazdálkodás, az öntözés módszereinek fejlesztése, a vizek elvezetése és sorolhatnánk), persze itt is az érdekek és a pénz irányít, nem a valós probléma megoldása iránti igény. Molnár Géza, korunk legnagyobbjaitól; Andrásfalvy Bertalantól, Ángyán Józseftől, Tóth Józseftől, Márai Gézától, Tanka Endrétől is tanult, velük együtt gondolkodva, közösen kiadott könyvek lapjain keresve a megoldásokat. Őseink tájgazdálkodásának – ahogy ő fogalmazott; a szkíta tájépítészet – szakértőjeként tudta, hogy különböző tájépítészeti megoldások segítségével, ki lehet egyenlíteni a szélsőségeket, és egyenletes vízellátottságot lehet biztosítani az élet számára, ahol még van víz, tehát a Kárpát-medencében is.

A Kiskunságban a természettel diszharmóniában történő emberi tevékenység okán jó ideje megindult az elsivatagodás. Nem árt szót ejteni arról is, valóban miért alakulnak ki a sivatagok. Ellentétben az elmélettel, amelyet a mai napig tanítanak az iskolákban, nem a leszálló légmozgások, sokkal inkább az ember áldatlan tevékenysége miatt. Itt meg kell jegyezni, hogy az egykor virágzó, és most nagyra tartott ősi civilizációk, mind homoktengert hagytak maguk után (lásd öntözés a Nílusból). Ma a nagyüzemi gazdálkodás, a szántás, a műtrágyázás és az erdőirtás miatt a föld tápanyagtartalma elfogy, a humuszképződés elmarad, így a vízmegtartó képesség megszűnik, ezért az állandó öntözés elkerülhetetlenné válik, melyhez rétegvizeinket csapoljuk le, vagyis a talaj vízkészleteit ürítjük. A földfelszín növényi takarórétegének megszüntetésével pedig a kiszárított talajfelszínt még a folyamatos eróziónak is kitesszük. Persze minden baj a folyóink rendszabályozásával kezdődött, de erről máskor.

Mi lenne a megoldás? Ezúttal sincs új a nap alatt. Őseink, csupán azáltal, hogy a természettel összhangban éltek, olyan tudásra tettek szert, amely által nemhogy rontották, de egyenesen gazdagították a teremtést. Gondoljunk csak a fokgazdálkodásra, melynek köszönhetően, – hogy csak egy példát említsünk – több hal fejlődött a vizekben, miután lehalászták azokat. Ezt a korabeli források is alátámasztják. Anonymus megemlíti a Gesta Hungarorum lapjain, hogy a Duna és a Tisza, de az ország minden forrása pompás halakban bővelkedik. Mátyás király krónikásának, Galeotto Marzianonak tulajdonítják azt a mondást, mely szerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Bertrandon de la Broquiere francia utazó 1433-ban az írja, egyetlen folyóban sem látott még annyi halat, mint a Tiszában.

Ezzel szemben ma sivatagosítunk, a megoldást kínálók hangját pedig kíméletlenül elnyomják. A kérdés, hogy aki mégis meghallja, megérti-e a jelentőségét vagy igaznak bizonyul, amit Szijártó Csilla, Országh József vízönellátó rendszerének szakértője mond, miszerint a világnak nincs képessége elfogadni a megoldásokat? Molnár Géza – ahogy a többiek is – igyekezett átadni a tudását. Megpróbált létrehozni egy önfenntartó helyi kisvízkört kialakító és fenntartó rendszert – ahogy mondta, amolyan szkíta-módra – először Pécs mellett, majd a Homokhátságon, végül a Zemplén dombjai között; ez azonban bármiféle segítség híján nem sikerült. Az elméleti tudása mégsem veszett el teljesen, hátrahagyta könyveiben, melyek közül a legfontosabbakat említem: a Bodrogköz – öt folyó ajándéka; a Tiszánál; Az ártéri tájgazdálkodás, amely elérhető online és a Petry Csaba álnéven írt Fehér Ló című történelmi regény, amelyben más módon, de szintén felsejlik az aranykori szkíta tudás.

Ahogy számtalanszor megtette, az egyik utolsó bejegyzésében is a beláthatatlan következményekre figyelmeztetett. Mint mondta, a Kiskunság, majd a Kárpát-medence sivataggá változtatása nem más, mint bérgyilkosság. „Egyelőre csak erkölcsi szempontból, fizikai realitássá majd akkor válik, amikor a tömeges éhínség korszaka ránk köszönt.”

„Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!” Reménykedem abban, hogy mindazok a tudók, akik innen eltávoztak – köztük immár Molnár Géza is – azért mentek el, mert odaát hatékonyabban segíthetik azokat, akik még értik, hogyan kéne élnünk a Földön.

Fotó: Stijártó Csilla