A címadó sor egy olyan kutató intése, aki nemcsak ismerte, de értette is az élet legkülönlegesebb elemét, a vizet, amely a természet, mint élő rendszer része. Gondolatmenete úgy folytatódik, hogy „minden csepp víz számít”. Anélkül, hogy átlátnánk a globális folyamatok okait és hátterét, mindannyian sejtjük a figyelmeztetés mögött meghúzódó, fenyegető igazságot. Molnár Géza tevékenysége, életében éppen úgy pusztába kiáltott szó maradt, ahogyan Országh József professzoré is, akinek egyedülálló munkásságáról korábban már megemlékeztem lapunk hasábjain.
A klímaváltozás hatásainak tanulmányozására jelenleg több pénzt költenek, mint amennyit az új módszerek elindítása igényelne. Miközben a világ politikusai és az úgynevezett szakértők klímakonferenciákat tartanak, olyan megoldásokat alkalmaznak mindenhol, amelyekkel egyre többet ártanak a környezetnek (lásd szennyvízkezelés, elektromos autók, nagyüzemi gazdálkodás, az öntözés módszereinek fejlesztése, a vizek elvezetése és sorolhatnánk), persze itt is az érdekek és a pénz irányít, nem a valós probléma megoldása iránti igény. Molnár Géza, korunk legnagyobbjaitól; Andrásfalvy Bertalantól, Ángyán Józseftől, Tóth Józseftől, Márai Gézától, Tanka Endrétől is tanult, velük együtt gondolkodva, közösen kiadott könyvek lapjain keresve a megoldásokat. Őseink tájgazdálkodásának – ahogy ő fogalmazott; a szkíta tájépítészet – szakértőjeként tudta, hogy különböző tájépítészeti megoldások segítségével, ki lehet egyenlíteni a szélsőségeket, és egyenletes vízellátottságot lehet biztosítani az élet számára, ahol még van víz, tehát a Kárpát-medencében is.
A Kiskunságban a természettel diszharmóniában történő emberi tevékenység okán jó ideje megindult az elsivatagodás. Nem árt szót ejteni arról is, valóban miért alakulnak ki a sivatagok. Ellentétben az elmélettel, amelyet a mai napig tanítanak az iskolákban, nem a leszálló légmozgások, sokkal inkább az ember áldatlan tevékenysége miatt. Itt meg kell jegyezni, hogy az egykor virágzó, és most nagyra tartott ősi civilizációk, mind homoktengert hagytak maguk után (lásd öntözés a Nílusból). Ma a nagyüzemi gazdálkodás, a szántás, a műtrágyázás és az erdőirtás miatt a föld tápanyagtartalma elfogy, a humuszképződés elmarad, így a vízmegtartó képesség megszűnik, ezért az állandó öntözés elkerülhetetlenné válik, melyhez rétegvizeinket csapoljuk le, vagyis a talaj vízkészleteit ürítjük. A földfelszín növényi takarórétegének megszüntetésével pedig a kiszárított talajfelszínt még a folyamatos eróziónak is kitesszük. Persze minden baj a folyóink rendszabályozásával kezdődött, de erről máskor.