A diótörő (1892) Csajkovszkij utolsó balettje, A hattyúk tava (1877) és a Csipkerózsika (1890) mellett a leghíresebb, de az is igaz, hogy a keresztény kultúrkörünk egyik legfontosabb színpadi műve. Azok a gyerekek, akik csak egyszer hallották a zenéjét, egészen biztos, hogy egész életükben újra és újra felismerik, ha felcsendül karácsonykor a rádióban. Méghozzá azért, mert varázslatos és tökéletes harmóniákat tartalmazó fülbemászó dallamok születtek. Ha egy szülő azon töri a fejét, hogyan szerettesse meg a gyermekével a komolyzenét, egészen biztosan sikert ér el, ha néhány hónapig a vasárnapi ebédnél a háttérben Csajkovszkij A diótörőjének zenéje szól, majd karácsonykor megnézik az előadást. Ha egy szülő már volt cirkuszban, bábszínházban, bejárta a művelődési házak gyermekműsorait is, de szeretne valami mást is adni az utódainak, valami olyat, ami örök életre szól, akkor szintén Csajkovszkij A diótörője a megfelelő választás. Igényes a zene, igényes a történet és igényes általában a színpadi kép, arról már nem is beszélve, hogy balettelőadásról van szó, amely ahhoz is megfelelő választás, hogy egy gyermek megszeresse a balettot.
Csajkovszkij A diótörője azért alapmű, mert keresztény kultúrkörünk legfontosabb értékeit tárja elénk bemutatva parádés szépségét. A diótörőben ugyanis az alapszituáció az, hogy összejön ünnepelni a család. Idősebb és fiatalabb generációk töltik együtt a karácsonyt, amely varázslatos és tündöklő, ráadásul a jószemű néző azt is észreveszi, hogy minden generációnak másképp öröm, erről is szól a balett első felvonása. A második legfontosabb értéke kultúrkörünknek a karácsony szentsége, Jézus születéséről való megemlékezés, a csoda megélése. Csajkovszkij műve sok szempontból szól a csodáról, de ami a legfontosabb, hogyha akarjuk, egy emberi élet teljes küzdelme is benne van, a törekvés a jóra, és az emberi életnél nagyobb csoda nincsen. Nem fejti meg a darab karácsony misztériumának titkát, de eléri, hogy csodáljuk ezt az ünnepet. Nemcsak azért, mert tündöklő karácsonyfát látunk a díszletek között, hanem azért is, mert a klasszikus spicctechnikás balett révén szembesülhetünk az emberi mozdulatok, a tánc isteni szépségével. A diótörő klasszikus koreográfiája, amely sok módosítással, de a mai napig a balettelőadások alapját képezi az esetek döntő többségében, tökéletesen harmonikus balett-táncról, szimmetrikus együttmozgásról szól. Ezek a klasszikus, szimmetrikusan felépített színpadképek örömmel és nyugalommal töltik el a nézők szívét.
Aki az idei évben az Erkel Színházban zarándokolt A diótörő előadást nézni, egy igazi „specialista”, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreográfiáját láthatta. A leírás alapján: Vaszilij Vajnonen és Oláh Gusztáv emlékének adózva 2015 karácsonyára egy újrapolírozott, a klasszikus balett hagyományait követő, de a XXI. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárásainak megfelelő új kiállítással jelentkezett a Magyar Nemzeti Balett. A nemzeti balett életében először készített ilyen világszerte elismert művész a társulat tagjaira szabott, belőlük ihletet merítő koreográfiát.
Az Opera társulatának előadásában minden klasszikus érték benne van, amelyek miatt karácsonykor újra és újra szeretjük megnézni ezt a varázslatokkal teli, csodálatos és tündöklő, mindemellett az emberi lét küzdelmeit is felvillantó művet. Idén karácsonykor is tomboló tapsvihar fogadta az Erkel Színházban a hópelyhek táncát, a rózsakeringőt vagy Mária hercegnő és Diótörő herceg nagy kettősét, amely a szerelem beteljesülésének szépséges tánca. Bár Marika, mikor felébred, bizonytalan benne, hogy álmodott-e vagy sem, de mi, nézők egészen biztosak lehetünk abban, hogy az előadás révén átélhettük a karácsonyi varázslatot.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: MTI/Kallos Bea)
