Költő a magasban – Kalász Márton halálára

Kalász Márton nemcsak fizikai valóságát tekintve élt a magasban, hanem lírai értelemben is.

Budapest, 2013. április 15. Az idén Kossuth-díjjal kitüntett Kalász Márton, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, József Attila-díjas író, költő, műfordító budapesti otthonában 2013. április 15-én. MTI Fotó: Czimbal Gyula Fotó: Czimbal Gyula

Verseinek bonyolultsága, többszörösen áttételes szimbólumrendszere ellenére is elmondható, hogy tollat fogó keze, mint valami finom precíziós műszer, pontosan azokat az érzékeny pontokat tapintotta ki írásaival, amelyek a jelen bonyolult összetevőit, az emberi lényeg titkait tárták elénk. S ez az, ami miatt egy idő után az olvasó nem tudott, nem tud elhatárolódni e versek szerzőjétől, sőt világától sem: előbb-utóbb maga is a részesének érzi magát. A költői én mélységben és tisztaságban, magasságban és áttekintésében megélt és megírt eseményeit úgynevezett élménysokszorosítással tette közkinccsé. Lényeglátása, ízlésvilága, morális tartása olyan stabil volt, hogy művészetének oldozó ereje által mindannyiunkhoz szólt. S lehetséges, hogy ez az áttételesebb és mélyebbre törő filozófiai hang talán kissé idegenül hathat a mai aktivitásban magát kereső olvasói én számára, mégis úgy érzem, hogy az egyéni forma és a kimondandó nagy igazságok, felismerések logikai-retorikai egységben voltak s vannak egymással műveiben. A filozofikus megközelítés pedig felülemelkedést, s ezen keresztül talán jobb rálátást is adott számára a megértéshez.

Jómagam csak 2009-ben találkoztam először személyesen Kalász Mártonnal, amikor az Irodalmi Páholy folyóirat szerkesztőivel bemutatkoztunk a Magyar Írószövetségnél. S bár akkor már nem ő volt a szövetség elnöke, mint az idősebb nemzedék képviselője, Tüskés Tiborral közösen igyekeztek egyengetni tapogatózó utunkat a magyar irodalom világában.

Néhány évvel később, 2015. november 2-án váratlanul csörgött a telefonom, s alig pár órával később már Kalász Mártonnal ballagtam Pécsett, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának folyosóján, amelynek ő egykoron, a ’40-es évek végén diákja, jómagam akkortájt éppen igazgatója voltam. Két nappal később a Magyar Művészeti Akadémiától jött felkérés egy Kalász-monográfia megírására, majd egy további héten belül egy írószövetségi albumhoz kértek munkásságáról néhány oldalas összegzést. 

Ezeknek az eseményeknek hivatalosan semmi közük sem volt egymáshoz, nem hivatalosan viszont úgy éreztem, hogy nem lehet szétválasztani őket. A téma, a költő az ismeretlenből is megszólított. Azóta számos személyes találkozáson, levélen, telefonbeszélgetésen, közös könyvbemutatón vagyunk túl. Ült a fotelemben, voltunk együtt a Magyar Rádiónál, jártam nála Füreden a szívkórházban, kávéházaztunk együtt, s mondhatom: személyisége s írásai az ismeretlenségből úgy mellém költöztek, hogy már el sem tudtam képzelni az életemet szerény alakja és egészen egyedi hangú versvilága nélkül. 

Most úgy tűnik, mégis ezt kell tennem. Kalász Márton, életének 88. évében, 2021. december 30-án ugyanis a magasból még magasabbra, a versek és az angyalok világába költözött. Onnan, a fenti fentről talán még jobban látja és érti, amit mi itt lent, a padok horizontján még kevéssé értünk. Ezért is hiányzik már most is annyira!

Borítókép: Kalász Márton (Fotó:MTI /Czimbal Gyula)