„Láttuk, lassan a levegőbe száll,
törékenysége szárnyként maga vitte” K. M.: Stáció (részlet)
Van Budapesten, a XI. kerületben, az Őrmezőn egy lakótelep, ahol a tízemeletes épületek lábánál, a Menyecske és a Vőfély utcák által határolt területen húzódik meg egy apró tér, amit az egykoron itt élt alkotók, Kálnoky László, Kormos István és Zelk Zoltán emlékére költők parkjának hív a közemlékezet.
Azt azonban már kevesen tudják, hogy erre a parkra néz a Cirmos utca 1-es számú épület, amelyben az 1990-es évektől – egy rövidebb külföldi tartózkodástól eltekintve – életének utolsó évtizedeit töltötte Kalász Márton költő is feleségével, a tragikusan hirtelen, 2016-ban elhunyt Filippinyi Évával. S bár 2021. május 29-e óta áll a közelben egy pad a következő felirattal: „Kalász Márton padja. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas őrmezei költő tiszteletére”, jelen esetben azonban inkább csak a gesztus a szép, a pad már kevésbé. De ne legyünk telhetetlenek, ez a jó értelemben vett lassúságot, csendes megpihenést, nyugalmat sugalló ülőalkalmatosság mégiscsak mementója lehet egy olyan életműnek, amely pontosan ezeket a karakterjegyeket tudhatta a magáénak. S ha az ember leül erre az utcai padra és feltekint a nyolcadik emeleti lakás felé, maga is megérzi annak a több mint hat évtizednyi híd-költészetnek az erejét, amely acélhuzalként köti össze e lenti, földi világot a Kalász-féle transzcendens fenti versvilággal.
Kalász ugyanis nemcsak fizikai valóságát tekintve élt a magasban, hanem lírai értelemben is. A végletekig érzékeny, csendes, visszahúzódó temperamentumának szemüvegén át látó és láttató alkotó lelkének minden pólusával, mint valami antenna, érzékelte s fogadta be a körülötte zajló eseményeket. A kis baranyai faluból, Somberekből Pécsen, Székesfehérváron és Budapesten át egészen Berlinig, Stuttgartig ívelő költői világot építő Kalász a maga hagyományosnak nevezhető látás- és kifejezésmódjától hosszú, ámde a kanyart annál radikálisabb váltással levágó, s számtalan megújulni kész fordulatot vevő életműve a maga nyelvi és formai kevertségében is remekmű. Érzéke volt a megélt hangulatok visszaadására, ismerte az írás akupunktúráját: érintései valamiképp a mélyig hatoltak.
Verseinek bonyolultsága, többszörösen áttételes szimbólumrendszere ellenére is elmondható, hogy tollat fogó keze, mint valami finom precíziós műszer, pontosan azokat az érzékeny pontokat tapintotta ki írásaival, amelyek a jelen bonyolult összetevőit, az emberi lényeg titkait tárták elénk. S ez az, ami miatt egy idő után az olvasó nem tudott, nem tud elhatárolódni e versek szerzőjétől, sőt világától sem: előbb-utóbb maga is a részesének érzi magát. A költői én mélységben és tisztaságban, magasságban és áttekintésében megélt és megírt eseményeit úgynevezett élménysokszorosítással tette közkinccsé. Lényeglátása, ízlésvilága, morális tartása olyan stabil volt, hogy művészetének oldozó ereje által mindannyiunkhoz szólt. S lehetséges, hogy ez az áttételesebb és mélyebbre törő filozófiai hang talán kissé idegenül hathat a mai aktivitásban magát kereső olvasói én számára, mégis úgy érzem, hogy az egyéni forma és a kimondandó nagy igazságok, felismerések logikai-retorikai egységben voltak s vannak egymással műveiben. A filozofikus megközelítés pedig felülemelkedést, s ezen keresztül talán jobb rálátást is adott számára a megértéshez.
Jómagam csak 2009-ben találkoztam először személyesen Kalász Mártonnal, amikor az Irodalmi Páholy folyóirat szerkesztőivel bemutatkoztunk a Magyar Írószövetségnél. S bár akkor már nem ő volt a szövetség elnöke, mint az idősebb nemzedék képviselője, Tüskés Tiborral közösen igyekeztek egyengetni tapogatózó utunkat a magyar irodalom világában.
Néhány évvel később, 2015. november 2-án váratlanul csörgött a telefonom, s alig pár órával később már Kalász Mártonnal ballagtam Pécsett, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának folyosóján, amelynek ő egykoron, a ’40-es évek végén diákja, jómagam akkortájt éppen igazgatója voltam. Két nappal később a Magyar Művészeti Akadémiától jött felkérés egy Kalász-monográfia megírására, majd egy további héten belül egy írószövetségi albumhoz kértek munkásságáról néhány oldalas összegzést.
Ezeknek az eseményeknek hivatalosan semmi közük sem volt egymáshoz, nem hivatalosan viszont úgy éreztem, hogy nem lehet szétválasztani őket. A téma, a költő az ismeretlenből is megszólított. Azóta számos személyes találkozáson, levélen, telefonbeszélgetésen, közös könyvbemutatón vagyunk túl. Ült a fotelemben, voltunk együtt a Magyar Rádiónál, jártam nála Füreden a szívkórházban, kávéházaztunk együtt, s mondhatom: személyisége s írásai az ismeretlenségből úgy mellém költöztek, hogy már el sem tudtam képzelni az életemet szerény alakja és egészen egyedi hangú versvilága nélkül.
Most úgy tűnik, mégis ezt kell tennem. Kalász Márton, életének 88. évében, 2021. december 30-án ugyanis a magasból még magasabbra, a versek és az angyalok világába költözött. Onnan, a fenti fentről talán még jobban látja és érti, amit mi itt lent, a padok horizontján még kevéssé értünk. Ezért is hiányzik már most is annyira!
Borítókép: Kalász Márton (Fotó:MTI /Czimbal Gyula)
