– A kiállításáról jövök, ahol még egy tárlatvezetésen is részt vehettem.
– Tényleg? Többen mondták, hogy vasárnap legalább százötvenen nézték meg, ami ilyen kis helyen soknak számít.
– Kinek jutott a feladat, hogy több tízezer kép közül hatvanat kiválogasson?
– Nekem. A „kedvenc falon” négy hozzám közel álló fotót mutatok be. Egyet Tímár Józsefről Az ügynök halála című előadásból, aki akkor már nagyon beteg volt. Egy másikat Latinovitsról és Ruttkai Éváról, és két táncos képet, az Extázist és a Levegőben címűt, amelyet azért szeretek, mert ez fejezi ki legjobban, mit is jelent a mozgás a fotón. A kiállítás második részében azt mutatom meg, hogy valaha riporter is voltam.
– Nagyon vicces az Úszástanfolyam a Császárfürdőben című fotója.
– Imádom azt a képet. A harmadik részben a régi portrék és az újonnan készültek láthatók. Mindez pici keresztmetszet a munkásságomból. Amikor még nem voltak ilyen rosszak a járványügyi számok, szerettem volna egy nagy kiállítást készíteni Család címmel, mert mostanában ez a fogalom egy kicsit megváltozott. Nálunk minden vasárnap délben kicsi, nagy, mindenki leült az asztalhoz, együtt ettünk, beszélgettünk.
– Egy fia, egy lánya és hét dédunokája van. Összegyűlik a család vasárnap ebédre?
– Azt sajnos szétverte a Covid. Nem jöhetnek fel a gyerekek, mert óvodába, iskolába járnak, és védenek engem. Tudja, mi a legnagyobb baj? Az egyedüllét. Nagyon rossz a bezártság. Szerencsére mostanában sok dolgom van, mert nagy lépésre szántam el magam. A teljes anyagomat az MTI-nek adtam megőrzésre, illetve használatra. Egyébként olvasok, tévét nézek, mindennap sétálok egy kicsit, hetente egyszer tornázni megyek.
– Használja az internetet?
– Abszolút, minden formájában. A gyerekek digitális dédinek hívnak. Még aktív voltam, amikor megjelent a digitális fényképezőgép. Kezdetben harcoltam ellene, aztán rájöttem az előnyeire és a hátrányaira. A digitális fényképezés sok időt megspórol az embernek, viszont nem lát, nem tud komponálni, világítani. A jó fotós kihasználja az analóg és a digitális fotózás előnyeit és a kettőt ötvözi. Látom, hogy azok a kollégáim, akik komolyan veszik a fotografálást, és nagyobb anyagokat készítenek, megvásárolják a méregdrága filmet. Azért tudom, mert itt alattunk, a laborban hívatják elő a képeket.
– Figyelemmel kíséri néhány fotográfus munkáját?
– Az egész fotográfiai életet figyelem. A járvány előtt gyakran feljöttek a kollégák, kiállításokra is jártam. Látja, az asztalon is fotóalbumok, magazinok vannak. Idén is felkértek a Magyarország 365 elnevezésű fotópályázat zsűrielnökének. Lapozzon bele a tavalyi kiadványunkba.
– Azt is nyomon követi, hogyan változik a fotográfusok gondolkodásmódja?
– Igen. A sajtófotót kivéve nagyon elmentek az extrém világ felé. Minél furcsább, minél rettenetesebb a kép, annál jobb. Ez tőlem nagyon távol áll. Egész életemben az érzéseket kerestem. Én mindig szerettem az embereket. Ez a lényege a munkámnak.
– A kiállítás fotóin van, aki mezítláb üldögél, a fűben fekszik vagy fára mászik. Tetszett nekem az a kép, amelyen Szilágyi Tibor egy kocsi csomagtartójában üldögél. Milyen viszonyba kerül azokkal, akiket fényképez?
– Két színésszel, Béres Ilonával és Szilágyi Tiborral ötvenéves barátságot ápolok. Ili minden reggel fél tízkor felhív. Megbeszéljük, hogy milyen napra ébredtünk, mi a tervünk. Szilágyi Tibort negyedéves főiskolásként láttam először Kecskeméten a Makrancos Katában. Azóta soron követem az életét, a házasságait, válásait – most már húsz éve megállapodott. Orosz Adéllal is nagyon jóban vagyok. A balettosok közül Róna Viktor volt a kedvencem, aki sajnos nagyon korán elment.
– Róla gyönyörű, nagy színes fotó látható a kiállításon. Viszont megdöbbentő Jávor Pál fényképe, amely 1958-ban készült. Egy rózsát tart a kezében, és mosolyogni próbál.
– Valaki azt mondta, hogy az már nem is Jávor Pali, csak a fogsora maradt meg, az is mű. Látható a képen, hogyan bomlik le egy ember a betegségtől, a boldogtalanságtól. Akkoriban jött haza Amerikából – meghalni. Arra a pár percre, amíg érezte a fényképezőgépet, megszületett a jávoros mosoly, még a szeme is felcsillant, aztán visszaomlott. A szomorúságát már nem tudta átjátszani a képen.
– Külföldi, nagy fotósok stábokkal dolgoznak. Ön kivel?
– Én magamban. A külföldiek viszik a stylistot, a sminkest, világosítót. Régen Ruttkai Éva a karján a ruháival – és az anyukájával, mert nem hagyta otthon egyedül – eljött a műterembe, és ketten dolgoztunk. Mostanában Fábián Évi, a kiváló fotográfus segít nekem mindenben. De nézni és gondolkodni akkor is nekem kell. A másik segítőtársam Szarka Klári kurátor, aki „megszüli” a kiállításaimat. Mindig jókat veszekszünk, hogy melyik kép kerüljön be. Általában ő győz, mert kívülállóként nézi a fotókat, én pedig mint szerelmetes gyermekeimre tekintek rájuk. Vannak, akiket különösen szeretek, például Kálmán Györgyöt. Látom a saját unokáimon, hogy már ők sem tudják, hogy ki volt. Azt akarom, hogy sokáig emlékezzenek rájuk. Egy ideig a Springer kiadónál dolgoztam, ahol egy nap feltettem a fotóimat a falra. A titkárnő azt kérdezte: „Le tetszett fotografálni a kollégákat? Ő olyan ismerős, ő is itt dolgozik?” „Az ott Ruttkai Éva!” Fogalma nem volt róla. Törőcsik Marival egészen különleges viszonyom volt. Még nem volt főiskolás, amikor a Körhintához próbafelvételeket készítettek vele. Az első férje a férjem rendezőtársa volt. Egyszer azt mondta, hogy bemutat nekünk egy lányt, aki Magyarország legnagyobb színésznője lesz.
– A kiállításon két kép látható róla. Az egyiken egy kandallónak dől.
– Nagy kérdés volt számomra, hogy melyik fotót válasszam ki. Mari életét végigfotografáltam. Miután az első betegségéből meggyógyult, készítettem róla egy kiállítást Törőcsik címmel. Halála előtt háromnegyed évvel lent voltam nála Velemben. Még a családtagjaimat is megkérdeztem, hogy az ott készült fotók közül melyiket mutathatom be. Volt, amelyiken látszott, hogy már nagyon beteg. Nehezen választottam ki a képet, amelyen olyan dolgok veszik körbe, amelyek fontosak a számára, de a tartása már sok minden elárul. A kiállításon van egy fiatalkori, táncos képe is. A két véglet a terem két végében látható. Miután Mari meghalt, olyan képek jelentek meg róla, amelyekről azt mondom, hogy szégyen a fotósra nézve. Nem szabad ilyet csinálni, romokban megmutatni. Ha valakinek lehetősége nyílik rá, hogy lefényképezze, akkor szeresse.
– Nyolcvanöt éve lakik ebben a lakásban. Nagyon sok művész, Bessenyei Ferenc, Váradi Hédi, Sinkovits Imre, Huszti Péter, Márkus László, Tordai Teri gyakran megfordultak itt. Hogyan vált a lakása egyfajta központtá?
– A környéken sok színház van, és közel volt a Broadway. Feljöttek, aztán drága anyukám teát főzött nekik, majd megkérdezte, hogy elfogadják-e, ha zsírban pirítóst süt. Egy idő után nem volt kérdés hová menjenek. „Megyünk a Keletihez!” Írók és filmrendezők is jöttek, mert a férjem, Mátray Mihály operatőr volt. Bessenyei Ferenc a hatvanadik születésnapját a másik szobában ülte végig. Nem akart senkivel találkozni, és azt kiabálta a férjemnek: „Misikém, meglátod, bérlet lesz belőlem!” Az volt a legnagyobb fájdalma, hogy majd bérletet neveznek el róla.
– Októberben a Terézvárosért díjat, novemberben a Goldmark Péter Károly-díjat vehette át. Utóbbit a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság döntése alapján a médiaszolgáltatások fejlődéséért folytatott kimagasló színvonalú elkötelezett tevékenységéért kapta. Ennek ellenére többször elmondta, hogy úgy érzi, kevés, amit csinált. Mivel tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről?
– Borzasztó kishitű vagyok. Ilyen a természetem, miközben magammal és másokkal szemben is maximalista vagyok. Az vitt előre, hogy mindig jobbat akartam csinálni. A díjak, a visszaigazolások, az ismertség ellenére nagyon kell győzködni, hogy elhiggyem, valamit már letettem az asztalra… Lassan el kellene hinnem.
Névjegy Keleti Éva 1931-ben született Budapesten. Fizika–kémia szakon tanult az ELTE Természettudományi Karán, majd 1951-ben otthagyta az egyetemet. 1954–1976 között riporterként dolgozott a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, az MTI-nél. 23 évig az Új Tükör fotóriportere, képszerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd a Színházi Élet képszerkesztője volt. A HT Press sajtóügynökség, a Gamma Képügynökség fotós főszerkesztője, majd 1993-tól a Ferenczy Europress vezető munkatársa, fotószerkesztőségének vezetője volt.
Borítókép: Keleti Éva fotóművész (Fotó: Teknős Miklós)
