Mindig szerettem az embereket

Kilencven évéből néhány évtizedet nyugodtan letagadhatna. Hatvanéves koráig dolgozott fotográfusként, majd letette a kamerát, aztán eltelt közel harminc év, és 2018-ban újra a kezébe vette. Hat évtizednyi munkásságát a Műcsarnokban Élet/Kép címmel mutatták be. A Kossuth-, Balázs Béla- és Magyarország Kiváló Művésze díjakon kívül számos elismeréssel jutalmazták. Születésnapja alkalmából az Eötvös 10. Művelődési Házban rendeztek kiállítást Keleti Éva 90! címmel. A magyar fotográfia meghatározó egyénisége az otthonában fogadott minket.

Budapest, Keleti Éva fotóművész otthonában Fotó: Teknős Miklós

– Figyelemmel kíséri néhány fotográfus munkáját?

– Az egész fotográfiai életet figyelem. A járvány előtt gyakran feljöttek a kollégák, kiállításokra is jártam. Látja, az asztalon is fotóalbumok, magazinok vannak. Idén is felkértek a Magyarország 365 elnevezésű fotópályázat zsűrielnökének. Lapozzon bele a tavalyi kiadványunkba.

– Azt is nyomon követi, hogyan változik a fotográfusok gondolkodásmódja?

– Igen. A sajtófotót kivéve nagyon elmentek az extrém világ felé. Minél furcsább, minél rettenetesebb a kép, annál jobb. Ez tőlem nagyon távol áll. Egész életemben az érzéseket kerestem. Én mindig szerettem az embereket. Ez a lényege a munkámnak.

– A kiállítás fotóin van, aki mezítláb üldögél, a fűben fekszik vagy fára mászik. Tetszett nekem az a kép, amelyen Szilágyi Tibor egy kocsi csomagtartójában üldögél. Milyen viszonyba kerül azokkal, akiket fényképez?

– Két színésszel, Béres Ilonával és Szilágyi Tiborral ötvenéves barátságot ápolok. Ili minden reggel fél tízkor felhív. Megbeszéljük, hogy milyen napra ébredtünk, mi a tervünk. Szilágyi Tibort negyedéves főiskolásként láttam először Kecskeméten a Makrancos Katában. Azóta soron követem az életét, a házasságait, válásait – most már húsz éve megállapodott. Orosz Adéllal is nagyon jóban vagyok. A balettosok közül Róna Viktor volt a kedvencem, aki sajnos nagyon korán elment.

– Róla gyönyörű, nagy színes fotó látható a kiállításon. Viszont megdöbbentő Jávor Pál fényképe, amely 1958-ban készült. Egy rózsát tart a kezében, és mosolyogni próbál.

– Valaki azt mondta, hogy az már nem is Jávor Pali, csak a fogsora maradt meg, az is mű. Látható a képen, hogyan bomlik le egy ember a betegségtől, a boldogtalanságtól. Akkoriban jött haza Amerikából – meghalni. Arra a pár percre, amíg érezte a fényképezőgépet, megszületett a jávoros mosoly, még a szeme is felcsillant, aztán visszaomlott. A szomorúságát már nem tudta átjátszani a képen.

– Külföldi, nagy fotósok stábokkal dolgoznak. Ön kivel?

– Én magamban. A külföldiek viszik a stylistot, a sminkest, világosítót. Régen Ruttkai Éva a karján a ruháival – és az anyukájával, mert nem hagyta otthon egyedül – eljött a műterembe, és ketten dolgoztunk. Mostanában Fábián Évi, a kiváló fotográfus segít nekem mindenben. De nézni és gondolkodni akkor is nekem kell. A másik segítőtársam Szarka Klári kurátor, aki „megszüli” a kiállításaimat. Mindig jókat veszekszünk, hogy melyik kép kerüljön be. Általában ő győz, mert kívülállóként nézi a fotókat, én pedig mint szerelmetes gyermekeimre tekintek rájuk. Vannak, akiket különösen szeretek, például Kálmán Györgyöt. Látom a saját unokáimon, hogy már ők sem tudják, hogy ki volt. Azt akarom, hogy sokáig emlékezzenek rájuk. Egy ideig a Springer kiadónál dolgoztam, ahol egy nap feltettem a fotóimat a falra. A titkárnő azt kérdezte: „Le tetszett fotografálni a kollégákat? Ő olyan ismerős, ő is itt dolgozik?” „Az ott Ruttkai Éva!” Fogalma nem volt róla. Törőcsik Marival egészen különleges viszonyom volt. Még nem volt főiskolás, amikor a Körhintához próbafelvételeket készítettek vele. Az első férje a férjem rendezőtársa volt. Egyszer azt mondta, hogy bemutat nekünk egy lányt, aki Magyarország legnagyobb színésznője lesz.

– A kiállításon két kép látható róla. Az egyiken egy kandallónak dől.

– Nagy kérdés volt számomra, hogy melyik fotót válasszam ki. Mari életét végigfotografáltam. Miután az első betegségéből meggyógyult, készítettem róla egy kiállítást Törőcsik címmel. Halála előtt háromnegyed évvel lent voltam nála Velemben. Még a családtagjaimat is megkérdeztem, hogy az ott készült fotók közül melyiket mutathatom be. Volt, amelyiken látszott, hogy már nagyon beteg. Nehezen választottam ki a képet, amelyen olyan dolgok veszik körbe, amelyek fontosak a számára, de a tartása már sok minden elárul. A kiállításon van egy fiatalkori, táncos képe is. A két véglet a terem két végében látható. Miután Mari meghalt, olyan képek jelentek meg róla, amelyekről azt mondom, hogy szégyen a fotósra nézve. Nem szabad ilyet csinálni, romokban megmutatni. Ha valakinek lehetősége nyílik rá, hogy lefényképezze, akkor szeresse.

Keleti Éva egyik kedvenc képe az Úszástanfolyam a Császr fürdőben                Fotó: Mirkó István

– Nyolcvanöt éve lakik ebben a lakásban. Nagyon sok művész, Bessenyei Ferenc, Váradi Hédi, Sinkovits Imre, Huszti Péter, Márkus László, Tordai Teri gyakran megfordultak itt. Hogyan vált a lakása egyfajta központtá?

– A környéken sok színház van, és közel volt a Broadway. Feljöttek, aztán drága anyukám teát főzött nekik, majd megkérdezte, hogy elfogadják-e, ha zsírban pirítóst süt. Egy idő után nem volt kérdés hová menjenek. „Megyünk a Keletihez!” Írók és filmrendezők is jöttek, mert a férjem, Mátray Mihály operatőr volt. Bessenyei Ferenc a hatvanadik születésnapját a másik szobában ülte végig. Nem akart senkivel találkozni, és azt kiabálta a férjemnek: „Misikém, meglátod, bérlet lesz belőlem!” Az volt a legnagyobb fájdalma, hogy majd bérletet neveznek el róla.

– Októberben a Terézvárosért díjat, novemberben a Goldmark Péter Károly-díjat vehette át. Utóbbit a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság döntése alapján a médiaszolgáltatások fejlődéséért folytatott kimagasló színvonalú elkötelezett tevékenységéért kapta. Ennek ellenére többször elmondta, hogy úgy érzi, kevés, amit csinált. Mivel tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről?

– Borzasztó kishitű vagyok. Ilyen a természetem, miközben magammal és másokkal szemben is maximalista vagyok. Az vitt előre, hogy mindig jobbat akartam csinálni. A díjak, a visszaigazolások, az ismertség ellenére nagyon kell győzködni, hogy elhiggyem, valamit már letettem az asztalra… Lassan el kellene hinnem.

Névjegy Keleti Éva 1931-ben született Budapesten. Fizika–kémia szakon tanult az ELTE Természettudományi Karán, majd 1951-ben otthagyta az egyetemet. 1954–1976 között riporterként dolgozott a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, az MTI-nél. 23 évig az Új Tükör fotóriportere, képszerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd a Színházi Élet képszerkesztője volt. A HT Press sajtóügynökség, a Gamma Képügynökség fotós főszerkesztője, majd 1993-tól a Ferenczy Europress vezető munkatársa, fotószerkesztőségének vezetője volt.

Borítókép: Keleti Éva fotóművész (Fotó: Teknős Miklós)