időjárás 21°C Hella 2022. május 27.
logo
Huszonöt éve hunyt el Bertha Bulcsu, aki jó érzékkel dokumentálta az átalakuló világot

A Balatontól a legnagyobb írói műhelyekig

Miklós Péter
2022.01.19. 12:00
 A Balatontól a legnagyobb írói műhelyekig

Könyveiben a Balaton-környéki települések és helyi társadalmak világának szocializmuskori átalakulása mellett a huszadik század második felében alkotó jeles magyar írók műhelyeit is bemutatta. Huszonöt éve, 1997. január 19-én Budapesten hunyt el a háromszoros József Attila-díjas író, szerkesztő, publicista Bertha Bulcsu.

Bertha Bulcsu Nagykanizsán látta meg a napvilágot 1935-ben, édesapja tanító volt. Érettségi után – politikai okokból – nem tanulhatott tovább, ezért aztán hol munkásként, hol képesítés nélküli könyvtárosként dolgozott. Pécsi éveiben a helyi napilap kulturális rovata mellett a Jelenkor című folyóirat munkatársaként dolgozott, majd az Új Írás szerkesztőjeként, illetve az Élet és Irodalom főmunkatársaként tevékenykedett.

Prózai alkotásai különlegesen egyedi látásmódról, társadalmi érzékenységről, valamint az átalakuló világ változásai iránti figyelemről árulkodnak, ugyanakkor az egyéni-személyes és a társadalmi-közösségi problémákat, válságokat, élethelyzeteket is feldolgozzák a szépirodalom eszköztárával. Novellái, regényei nem pusztán az irodalmi életben voltak megbecsült alkotások, de jelentős közönségérdeklődésre is számot tarthattak. Több munkájából készült tévé- és rádiójáték, színházi földolgozás vagy éppen nagyjátékfilm. Ezek közé tartozik például a Harlekin és szerelmese (1967), a Tűzgömbök (1975) és A kenguru (1975) című film.

Kortársairól, a hatvanas-hetvenes évek jelentős magyar íróiról készített szubjektív portréi, irodalmi igénnyel megírt interjúi három kötetben jelentek meg: Meztelen a király (1972), Írók műhelyében (1973) és Délutáni beszélgetések (1978). Ezek a könyvei a későbbi korok irodalom- és művelődéstörténetének is fontos forrásul szolgálnak majd. Akárcsak a Magyarország felfedezése című legendás sorozatban megjelent Balatoni évtizedek (1973) című, szintén szubjektív hangvételű lírai szociográfiája, amelyben a Balaton vidékének államszocializmus kori átalakulását örökítette meg, különös érzékenységgel tárgyalta a tradicionális paraszti életforma és az ipari munkáslét ellentéteit, illetve az egyikből a másikba való átmenet nehézségeit.

Ez utóbbi téma kapcsán írta a következőket az 1970-es évek elején: „a gyárkapuk rozsdás torkába pillantva, sok ember megborzong, visszahúzódik. Nem az ipari tevékenység riasztja őket, hanem a gyárszerűség, az árutermelés részekre bontott, áttekinthetetlen folyamata. A kovácsot és az asztalost minden faluban tisztelték, egy-egy laposvasra várva, szívesen elnézelődtek a műhelyben. A kovácsnál, asztalosnál jól érezték magukat… Értették a folyamatot, a szemük láttára formálódtak ki a hasznos eszközök, tárgyak. A falusi emberek többsége ügyesen bánt a szerszámokkal. Az egyszerűbb asztalos- és bognármunkát mindenki maga végezte. A Balaton-parti falvakban minden télen elkészült néhány csónak, ladik vagy bárka. A falusi horgászok, halászok közül nagyon sokan ma is saját kezűleg építik meg a ladikjukat. A kis falusi műhelyeket azonban egész történelmi korszakok választják el a modern gyáripartól, árutermeléstől. A megszokott környezetükből csak akkor szakadtak ki az emberek, amikor az élet új ritmusa, a gazdasági élet átalakult struktúrája és a megélhetés erre rákényszerítette őket. Sajgó szívvel, rossz lelkiismerettel indultak el a gyárak felé. Úgy érezték, hogy elárultak valamit, s örökre elvesztették az üdvösségüket. Aki csak tehette, nem szakadt el teljesen a földtől. Biztos, ami biztos, évtizedeken át ingázott, bizonytalankodott a falu és a gyár között. Agyondolgozta magát. Hétköznapokon a gyári normát teljesítette, vasárnap pedig kukoricát kapált a faluja határában.”

Borítókép: Bertha Bulcsu (Fotó: Magyar Művészeti Akadémia )