Karos község Magyarország északkeleti részén, a Bodrogközben helyezkedik el. A falutól nyugatra húzódó dombvonulaton kerültek elő a Kárpát-medence eddigi leggazdagabb honfoglalás kori temetői. Az első leletet 1899-ben találták egy répaverem ásása közben. Miután a szőlőtelepítés miatt legkevesebb húsz sír elpusztult, 1936-ban a Magyar Nemzeti Múzeum további 13 sírt mentett meg. Révész László, a miskolci Herman Ottó Múzeum régésze 1986 és 1990 között újabb két honfoglalás kori temető feltárását végezte el Karoson. A szegedi Móra Ferenc Múzeum Elit alakulat 2.0 – Honfoglalók, kalandozók című időszaki kiállítása a karosi régészeti anyagot mutatja be.
A három temetőt egymástól néhány száz méterre, egy-egy homokdombon ásták ki. Leletanyaguk szoros szálakkal kapcsolódik egymáshoz. A temetkezések 64 százalékát férfisírok teszik ki, dominanciájuk arra utal, hogy a karosi közösség tudatos szervezés eredménye. A sírokban a fejedelmi kíséret vezetői, családtagjai, házi szolgái és a főembereket kísérő harcosok nyugszanak, mindegyikük makettjét elhelyezték egy terepasztalon, abban a ruházatban és azzal az eszköztárral, amit viselhettek.
A III. temető embertani anyagán végzett vércsoportelemzéssel a temetőn belüli rokoni kapcsolatokat is valószínűsítették, majd az erről készített térképet rávetítették egy másikra, amit a temető régészeti elemzése alapján készítettek. A csontok kémiai elemzésével azt is kiderítették, hogy a III. temető 6. sírjába elhantolt nő férje a 8. sír baltával és lószerszámmal eltemetett harcosa lehetett, a 17. sírban talált férfinak pedig valószínűleg két felesége volt, akiket a 15. és a 16. sírba temettek el. Nem volt ezzel egyedül. A részletekről a terepasztal kihúzható fiókjaiban tájékozódhat az érdeklődő.
A kiállítás külön is választ ad arra a kérdésre, miért kell temetőtérképet rajzolni.
A régész erre röviden azt mondja, azért, mert a sír a halott háza, a temető a holtak faluja. Hosszabban viszont kifejti: mivel nem ismerik az összes szabályát annak a rendszernek, amely ezer éve az élők világát összekapcsolta a holtakéval, a temetőtérkép alapján próbálnak történeteket rekonstruálni. Segítség ehhez, hogy a régi magyarok úgy gondolták, a túlvilágon ugyanazt az életet folytatják majd, amit a földön elkezdtek. Emiatt a halott sírja a temetőn belül ugyanazt a helyet foglalta el, mint amit az élő elfoglalt a földi világban: az előkelőt a temetőben is előkelőbb helyre temették, a szegényeket, a szolgákat a sírkert szélére.
Az első karosi leleteket Dókus Gyula, Zemplén vármegye alispánja tette közzé 1900-ban. Néhány évtizeddel később, 1936-ban Horváth Tibor vezette az ásatást, amikor előkerült egy gazdag férfi hagyatéka. Fegyveröve – amit kiterjesztett szárnyú sast ábrázoló ezüstveretek díszítettek – azóta is egyedülálló a honfoglalás kori régiségek között. A tárlat további érdekességeket is felmutat, abból kiindulva, hogy a temetkezések néha pontosan visszatükrözik az élők világát, néha azonban mindennek a fordítottját. Több olyan sír is volt a karosi temetőben, amelybe a szablyát, az övet nem úgy helyezték a halott mellé, ahogyan azokat az életben viselte, hanem fordítva.
A páratlan karosi lelőhely kapcsán a kurátorok aktuális megközelítéseket is felvetnek. A kísérőszövegekben felsorolják annak bizonyítékait, hogy a honfoglalás kori anyagi kultúra már 895 előtt feltűnt a Kárpát-medencében.
A Karoson feltárt temetőkben talált rangjelző tárgyak alapján legalább három olyan személyt temettek itt el, akik a fejedelem kíséretének vezérei lehettek. Az 52. sírban kiemelkedő rangú és gazdagságú férfi nyugodott. Mellékletei alapján valószínű, hogy élete során jelentős szerepet töltött be a X. századi magyar nagyfejedelmek környezetében: seregek parancsolója, kalandozó hadjáratok vezetője lehetett. Szablyáját hegyével felfelé, a halott bal oldalához fektették. Hasonlóan finoman megmunkált fegyver nagyon kis számban került elő, többségük az északkelet-magyarországi vezérsírokból. Hasonlóan díszes szablyák a kazár kaganátus területéről ismertek, főként a Kaukázus vidékéről. A 52. sírban nyugvó főrangú férfiról genetikai vizsgálatokkal állapították meg, hogy 40–60 éves kora között érte a halál. Arcvonásait koponyája alapján Skultéty Gyula és Kustár Ágnes rekonstruálta. Alapjában europid, gyenge mongolid típusjellegekkel, világosbarna hajjal. A 167 centiméter magas vezér ép fogazata fehérjedús, húsban gazdag táplálkozásról tanúskodik.
A genetikusok 102 honfoglaló mintáját vizsgálták meg, ezek között a három karosi temető szinte teljes népességét. Arra jutottak, hogy ázsiai és európai eredetű személyek keveredéséből származhattak. Minden ősük sztyeppei lehetett: harminc-negyven százalékuk a mai Burját és Tuvai Köztársaság területéről, Mongólia északi részéről, hatvan százaléka a pontusi–kaszpi sztyeppékről származott, a mai volgai tatárokhoz és a baskírokhoz hasonlítottak. A mai magyarok összetételéhez három-öt százalékban járultak hozzá. Bár az összes honfoglalás kori jellegzetes tárgyi eszköz terítékre kerül a tárlaton, az íjtegezek, különösképpen a napszimbólumokkal díszítettek nagyobb teret kapnak. A napkorong a kazár uralkodók jelvénye volt, a magyar vezetők feltételezhetően tőlük vették át. A készenléti íjtegezeknek is különleges szerep jut a múzeum válogatásában, mivel egykori létük igazolása Karoshoz kötődik: a sírokban felajzott állapotú íjakat is találtak. Ez azért fontos, mert a nemzetközi szakirodalomban eddig képviselt nézet szerint a szkíták letűnése és a kunok felbukkanása közti közel másfél ezer esztendő alatt a steppei harcosok nem használtak felajzott íj tárolására szolgáló tegezeket. A magyarországi leletek mellett ezt a VI–VIII. századi közép-ázsiai romvárosokban talált freskók is cáfolják.
