A filmben megszólaló családtagok, ismerősök visszaemlékezéseiből árad a szeretet, ahogy Seibriger Andrásra, azaz Bandi bácsira emlékeznek. Az orvost a háború után meghurcolták, a kórházi praxistól eltiltották. Állást nem kapott, de otthonában, az utcán séta közben is gyógyított, segített minden rászorulón. Az 1956-os forradalom első napjaiban a kórház ismét megnyitotta a kapuit, és ellátta a sebesült civileket, katonákat. A kórházban újra gyógyított Seibriger András, aki a disszidálás helyett ismét a Sziklakórházat választotta. Lánya visszaemlékezéséből kiderül, milyen nehéz döntés volt ez a családnak. Az orvos 1960-ban kapott először munkát a Maros utcai rendelőben.
A Sziklakórház a budai Vár alatt található barlangrendszer egy kiépített része. A 94 ágyas létesítmény Budapest 1944–45-ös ostroma idején teljesen megtelt. Mesélik a filmben, hogy a kórházban nyolc munkaszolgálatos orvos is tevékenykedett. A helyiek segítségével átöltöztek magyar katonaorvosi ruhába, így tudtak dolgozni. Daróczy Mária visszaemlékezéséből – aki 16 évesen került a kórházba segédápolónőnek – sok megrázó emléket hallhatunk ezekről az embert próbáló időkről. Az orvosok és a nővérek sok ezer magyar katona és civil életét mentették meg. A Sziklakórházban élte túl az ostromot Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi delegátusa is. Ő menlevelet adott az itteni alkalmazottaknak, és megtárgyalta a szovjet parancsnoksággal, hogy működhessen a kórház. Erre azért is szükség volt, mert a felszíni kórházakban nagyon nagy kár keletkezett, és idő volt, míg helyreállították őket. A kórházat 1945 júniusában zárták be, csak 1956-ban, a forradalom idején működött újra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!