– Meglepte, hogy önt választották az Artisjus elnökének?
– Hadd kezdjem az előzményekkel: körülbelül tíz éve készülünk arra, hogy megváltoztassuk az Artisjus egész arculatát. Az intézmény vezetősége megfontolta javaslatainkat, amelyeket a Szerzői Véleményező Bizottságban (SzVB) fogalmaztunk meg – amelynek tagja voltam –, majd azokat kidolgozva, határozati javaslat formájában a küldöttgyűlés elé terjesztette.
A küldöttgyűlés előbb vezetőségi tagnak, a vezetőség pedig elnöknek választott. Madarász Ivánt váltottam, s ezzel a komolyzene után a könnyűzene vette át a stafétabotot. A működési szabályzat kétéves periódust ír elő műfajonként, ezzel szemben Iván hat évig vezette elnökként az egyesületet. Hatalmas tudású, nagyszerű emberről beszélek; az általa elért színvonal megtartását célként tűztem magam elé, ami a kétezer-kétszáz fős tagságot és a huszonháromezer (!) megbízót tekintve nem egyszerű feladat.
A kérdésre válaszolva: nem, nem lepett meg. Korábban Ivánnal és a komolyzenészekkel – akik egyébként a könnyűzenészekkel együtt teljes mellszélességgel kiálltak mellettem – beszéltünk is arról, hogy ha úgy alakul, elvállalom a tisztséget.
– Hogyan működik pontosan a szervezet?
– A szocializmusban még Artisjus Szerzői Jogvédő Hivatalként funkcionált, majd nagyjából a rendszerváltozást követően igen elegáns intézmény lett belőle. Petrovics Emil irányítása alatt a neve is megváltozott: Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesület és Iroda. Innen is köszönjük neki!
Patinás cégről beszélünk, többek között olyan komoly megbízókkal és klasszikuszenész-társakkal, mint az előbb említett Madarász Iván, Hollós Máté vagy Tihanyi László. Ugyanakkor a könnyűzenészek közül is szinte mindenki a tagja volt vagy épp tagja ma is az egyesületnek.
Mi az Artisjus célja? Ehhez tudni kell, hogy a franciák már a XVIII. század közepétől gyakorolták a jogvédelmet, amíg nálunk, Magyarországon ugyanez 1907-től létezik. Huszka Jenő elnökségével ekkor alakult a mai egyesület elődje, s kisebb-nagyobb változtatásokkal azóta is él. Hogy miért is volt szükség jogvédelemre, azt egy példával illusztrálnám: a nagymester Johann Sebastian Bach halála után özvegye a drezdai városi tanács által rövid ideig kegydíjban részesült, majd – miután a jogdíj még nem létezett – koldusbotra jutott. Ugyanis az óriási Bach-életművet a meglévő kották alapján bárki szabadon felhasználhatta – és számtalan koncerten fel is használta. Az előadó a produkcióért megkapja a megérdemelt tiszteletdíját, ám arra kevesen gondolnak, hogy ha a szerző nem alkotna, nem lenne mit előadni. Pontosan a produktum védelmére vezették be a szerzői jogdíj rendszerét, amelyet Magyarországon az Artisjus képvisel. Az intézmény feladata a szerzői jogdíjak behajtása. Ezeket elsősorban a koncertek, a megjelent hanglemezek után kell megfizetni, emellett olyan területeken is, ahol akár élő-, vendéglátó- vagy gépzenét szolgáltatnak.