Egy minimális önbecsüléssel bíró magyar ember számára a trianoni békediktátum, a hazánkat sújtó aránytalan területi és anyagi veszteség, de főként az önkényesen elcsatolt magyar nemzetrészek sorsa józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hiszen túltesz a világirodalom legabszurdabb drámáin. Jól szórakoznánk rajta, ha a Párizs környéki békerendszer csupán írói fikció volna, nem pedig a következő világégést, majd a szovjet hódításnak megágyazó kegyetlen valóság. Az okok megértéséhez a döntéshozatalban részt vevő antant politikusok motivációi, stratégiai elképzelései, aktuálpolitikai játszmái és az őket befolyásoló tényezők értelmezésén keresztül vezet az út.
Az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, illetve a Magyar Történelmi Társulat szervezte, Kövér László házelnök fővédnöksége és Hermann Róbert levezető elnöksége mellett megtartott csütörtöki konferencia előadói a békediktátum 1920. június 4-től október 26-ig terjedő ratifikációs időszakát vizsgálták az érintett államok szemszögéből. Vizi László Tamás és Anka László történészek a békediktátum magyar társadalommal való elfogadtatásának, a nemzet pszichológusának pozíciójába kényszerült Apponyi Albertnek, a békedelegáció korábbi elnökének bonyolult helyzetéről szólt. Bár az idős földrajztudós a tárgyalásokon nem ért el kézzelfogható eredményt, tekintélye és kora miatt mégis a deáki „haza bölcse” szerepébe került, a politikai elit pedig arra használta fel, hogy elfogadtassa valahogyan a nemzetgyűléssel – és a nemzettel – az elfogadhatatlant. A magyar mozgástér mindössze annyi volt, hogy míg a győztes antanthatalmak és a zsákmányra éhes kisantant utódállamok a békediktátum mihamarabbi parlamenti ratifikációját szorgalmazták, addig a Teleki-kormány időnyerés céljából a minél későbbi végrehajtásban volt érdekelt. Persze, amit elért, az mindössze hetekben volt mérhető.
A 327 oldalas előterjesztést végül drámai körülmények között fogadták el november 15-én, harmadszori olvasatban. A honatyákból saját tehetetlenségük tudatában pártállástól függetlenül mindössze szimbolikus cselekedetekre, gyászruhára, szózaténeklésre, szívhez szóló beszédekre futotta.
Évszázados távlatban hajlamosak vagyunk az akkori politikai elit szemére vetni, hogy egyáltalán ratifikálta a békediktátumot. Gyávaságból tették? Aligha! Politikai realitásérzékük diktálta, hiszen mindenki tisztában volt a megmaradt magyar haderő és az országot fenyegető ellenséges hadseregek méretbeli arányával.
Köő Artur előadásából derült ki az, hogy még a sajtótermékek is pártállástól függetlenül elfogadni való kényszerként tálalták a diktátum ratifikációját. A történész a magyar sajtónyilvánosságot reprezentáló négy lap – Budapesti Újság, Nemzeti Újság, Népszava, Néptanítók lapja – vonatkozó publikációit dolgozta fel. Megállapította, hogy a tudósítások részletesek és tárgyilagosak voltak, a publicisztikai írások pedig nem szították az indulatokat, tehát az újságírók között is egységesen az a nézet volt általános, hogy nincs más lehetőség, mint az együttműködés a fejünk felett ítélkezőkkel és a reménykedés valamiféle csodában.
A békefeltételek megállapításában a győztes hatalmak közül Franciaország játszotta a főszerepet. Párizsnak az általuk nem különösebben ismert magyarokkal két alapvető probléma volt. Egyrészt túlságosan németbarátnak, másrészt nem kellően szlávbarátnak láttak minket – foglalta össze Bene Krisztián a francia motivációkat boncolgató előadásában. A francia külpolitika a pánszlávizmus eszméjét magáévá téve úgy gondolkodott, hogy a Osztrák–Magyar Monarchiát szét kell verni, és Németország háta mögött egy olyan észak–déli sávban elhelyezkedő franciabarát szövetségi rendszert kell létrehozni a létrehozandó és jóllakatott szláv államalakulatokból – Lengyelországból, Csehszlovákiából, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságból, illetve Romániából –, amelyek segítségével Franciaország hatékonyan tud majd védekezni Németországgal és az új fenyegetést jelentő bolsevizálódó Oroszországgal szemben. 1920 elején még nem volt eldöntött, hogy Magyarország ebben a szövetségi rendszerben milyen helyet foglalhatna el. Csakhogy a háttérjátszmák úgy alakították, hogy ebben végül a nemzetiségeit kegyetlenül elnyomó magyarokról szóló kép döntött, amelynek vetítésében komoly szerepe volt a francia közéletbe beépült, idővel a francia külpolitika alakítóinak belső köreibe is bekerült szláv és román emigrációnak. A magyar politika nem ismerte fel időben ennek veszélyét.
Az általánossá vált magyarellenes közhangulatban könnyű volt a háborúért okolható bűnösnek, tehát büntetendőnek kikiáltani az osztrákok mellett a magyarságot, miközben a soknemzetiségű Monarchia többi államalkotó népét, a cseheket, a szlovákokat, a horvátokat és szlovéneket, akik ugyanazon zászló alatt harcoltak, a győzteshez sorolták. Ez volt a francia érdek – legalábbis azt gondolták róla.
Sokáig az Amerikai Egyesült Államok elnöke által vallott, a népek önrendelkezési joga volt a fő hivatkozási pont. Az Amerika-szakértő Magyarics Tamás előadásából azonban az vált egyértelművé, hogy az USA külpolitikája számára intellektuális értelemben az egész térségünk tökéletesen ismeretlen és politikailag érdektelen terület volt. Hozzáállásuk komolyságáról sokat elárul az, hogy például egy olyan, örmény származású „szakértőt” delegáltak a magyar–csehszlovák határ nyelvi-etnikai alapon történő meghatározására, aki nem beszélt se magyarul, se szlovákul. Idővel aztán ki is vonultak a béketárgyalásokból, az európai győztesekre bízva a határok megrajzolását.
