Egy minimális önbecsüléssel bíró magyar ember számára a trianoni békediktátum, a hazánkat sújtó aránytalan területi és anyagi veszteség, de főként az önkényesen elcsatolt magyar nemzetrészek sorsa józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hiszen túltesz a világirodalom legabszurdabb drámáin. Jól szórakoznánk rajta, ha a Párizs környéki békerendszer csupán írói fikció volna, nem pedig a következő világégést, majd a szovjet hódításnak megágyazó kegyetlen valóság. Az okok megértéséhez a döntéshozatalban részt vevő antant politikusok motivációi, stratégiai elképzelései, aktuálpolitikai játszmái és az őket befolyásoló tényezők értelmezésén keresztül vezet az út.
Az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, illetve a Magyar Történelmi Társulat szervezte, Kövér László házelnök fővédnöksége és Hermann Róbert levezető elnöksége mellett megtartott csütörtöki konferencia előadói a békediktátum 1920. június 4-től október 26-ig terjedő ratifikációs időszakát vizsgálták az érintett államok szemszögéből. Vizi László Tamás és Anka László történészek a békediktátum magyar társadalommal való elfogadtatásának, a nemzet pszichológusának pozíciójába kényszerült Apponyi Albertnek, a békedelegáció korábbi elnökének bonyolult helyzetéről szólt. Bár az idős földrajztudós a tárgyalásokon nem ért el kézzelfogható eredményt, tekintélye és kora miatt mégis a deáki „haza bölcse” szerepébe került, a politikai elit pedig arra használta fel, hogy elfogadtassa valahogyan a nemzetgyűléssel – és a nemzettel – az elfogadhatatlant. A magyar mozgástér mindössze annyi volt, hogy míg a győztes antanthatalmak és a zsákmányra éhes kisantant utódállamok a békediktátum mihamarabbi parlamenti ratifikációját szorgalmazták, addig a Teleki-kormány időnyerés céljából a minél későbbi végrehajtásban volt érdekelt. Persze, amit elért, az mindössze hetekben volt mérhető.
A 327 oldalas előterjesztést végül drámai körülmények között fogadták el november 15-én, harmadszori olvasatban. A honatyákból saját tehetetlenségük tudatában pártállástól függetlenül mindössze szimbolikus cselekedetekre, gyászruhára, szózaténeklésre, szívhez szóló beszédekre futotta.