Történelmünk legsötétebb napjai

Vajon tisztában voltak tettük igazságtalan voltával és megjósolható következményével azok a politikusok, akik tető alá hozták trianoni békediktátumot? Milyen politikai szempontok és személyes elfogultságok vezérelték őket? Voltak-e egyáltalán ismereteik arról a térségről, amelynek térképét oly nyegle mozdulatokkal átrajzolták? Ilyen kérdésekre igyekeztek válasszal szolgálni a témával foglalkozó magyar történészek az 1920 – Kényszerpályán című történészkonferencián, amelyre szimbolikus helyszínen, az Országház főrendiházi üléstermében került sor.

Forrás: Wikipédia

Egy minimális önbecsüléssel bíró magyar ember számára a trianoni békediktátum, a hazánkat sújtó aránytalan területi és anyagi veszteség, de főként az önkényesen elcsatolt magyar nemzetrészek sorsa józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hiszen túltesz a világirodalom legabszurdabb drámáin. Jól szórakoznánk rajta, ha a Párizs környéki békerendszer csupán írói fikció volna, nem pedig a következő világégést, majd a szovjet hódításnak megágyazó kegyetlen valóság. Az okok megértéséhez a döntéshozatalban részt vevő antant politikusok motivációi, stratégiai elképzelései, aktuálpolitikai játszmái és az őket befolyásoló tényezők értelmezésén keresztül vezet az út.

Az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága, illetve a Magyar Történelmi Társulat szervezte, Kövér László házelnök fővédnöksége és Hermann Róbert levezető elnöksége mellett megtartott csütörtöki konferencia előadói a békediktátum 1920. június 4-től október 26-ig terjedő ratifikációs időszakát vizsgálták az érintett államok szemszögéből. Vizi László Tamás és Anka László történészek a békediktátum magyar társadalommal való elfogadtatásának, a nemzet pszichológusának pozíciójába kényszerült Apponyi Albertnek, a békedelegáció korábbi elnökének bonyolult helyzetéről szólt. Bár az idős földrajztudós a tárgyalásokon nem ért el kézzelfogható eredményt, tekintélye és kora miatt mégis a deáki „haza bölcse” szerepébe került, a politikai elit pedig arra használta fel, hogy elfogadtassa valahogyan a nemzetgyűléssel – és a nemzettel – az elfogadhatatlant. A magyar mozgástér mindössze annyi volt, hogy míg a győztes antanthatalmak és a zsákmányra éhes kisantant utódállamok a békediktátum mihamarabbi parlamenti ratifikációját szorgalmazták, addig a Teleki-kormány időnyerés céljából a minél későbbi végrehajtásban volt érdekelt. Persze, amit elért, az mindössze hetekben volt mérhető.

A 327 oldalas előterjesztést végül drámai körülmények között fogadták el november 15-én, harmadszori olvasatban. A honatyákból saját tehetetlenségük tudatában pártállástól függetlenül mindössze szimbolikus cselekedetekre, gyászruhára, szózaténeklésre, szívhez szóló beszédekre futotta.

Évszázados távlatban hajlamosak vagyunk az akkori politikai elit szemére vetni, hogy egyáltalán ratifikálta a békediktátumot. Gyávaságból tették? Aligha! Politikai realitásérzékük diktálta, hiszen mindenki tisztában volt a megmaradt magyar haderő és az országot fenyegető ellenséges hadseregek méretbeli arányával.

Köő Artur előadásából derült ki az, hogy még a sajtótermékek is pártállástól függetlenül elfogadni való kényszerként tálalták a diktátum ratifikációját. A történész a magyar sajtónyilvánosságot reprezentáló négy lap – Budapesti Újság, Nemzeti Újság, Népszava, Néptanítók lapja – vonatkozó publikációit dolgozta fel. Megállapította, hogy a tudósítások részletesek és tárgyilagosak voltak, a publicisztikai írások pedig nem szították az indulatokat, tehát az újságírók között is egységesen az a nézet volt általános, hogy nincs más lehetőség, mint az együttműködés a fejünk felett ítélkezőkkel és a reménykedés valamiféle csodában.

A békefeltételek megállapításában a győztes hatalmak közül Franciaország játszotta a főszerepet. Párizsnak az általuk nem különösebben ismert magyarokkal két alapvető probléma volt. Egyrészt túlságosan németbarátnak, másrészt nem kellően szlávbarátnak láttak minket – foglalta össze Bene Krisztián a francia motivációkat boncolgató előadásában. A francia külpolitika a pánszlávizmus eszméjét magáévá téve úgy gondolkodott, hogy a Osztrák–Magyar Monarchiát szét kell verni, és Németország háta mögött egy olyan észak–déli sávban elhelyezkedő franciabarát szövetségi rendszert kell létrehozni a létrehozandó és jóllakatott szláv államalakulatokból – Lengyelországból, Csehszlovákiából, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságból, illetve Romániából –, amelyek segítségével Franciaország hatékonyan tud majd védekezni Németországgal és az új fenyegetést jelentő bolsevizálódó Oroszországgal szemben. 1920 elején még nem volt eldöntött, hogy Magyarország ebben a szövetségi rendszerben milyen helyet foglalhatna el. Csakhogy a háttérjátszmák úgy alakították, hogy ebben végül a nemzetiségeit kegyetlenül elnyomó magyarokról szóló kép döntött, amelynek vetítésében komoly szerepe volt a francia közéletbe beépült, idővel a francia külpolitika alakítóinak belső köreibe is bekerült szláv és román emigrációnak. A magyar politika nem ismerte fel időben ennek veszélyét.

Az általánossá vált magyarellenes közhangulatban könnyű volt a háborúért okolható bűnösnek, tehát büntetendőnek kikiáltani az osztrákok mellett a magyarságot, miközben a soknemzetiségű Monarchia többi államalkotó népét, a cseheket, a szlovákokat, a horvátokat és szlovéneket, akik ugyanazon zászló alatt harcoltak, a győzteshez sorolták. Ez volt a francia érdek – legalábbis azt gondolták róla.

Sokáig az Amerikai Egyesült Államok elnöke által vallott, a népek önrendelkezési joga volt a fő hivatkozási pont. Az Amerika-szakértő Magyarics Tamás előadásából azonban az vált egyértelművé, hogy az USA külpolitikája számára intellektuális értelemben az egész térségünk tökéletesen ismeretlen és politikailag érdektelen terület volt. Hozzáállásuk komolyságáról sokat elárul az, hogy például egy olyan, örmény származású „szakértőt” delegáltak a magyar–csehszlovák határ nyelvi-etnikai alapon történő meghatározására, aki nem beszélt se magyarul, se szlovákul. Idővel aztán ki is vonultak a béketárgyalásokból, az európai győztesekre bízva a határok megrajzolását.

Csehszlovákia újdonsült törvényhozásában szintén ratifikálni kellett a magyar békeszerződést. Tóth Andrej előadásából kiderült, hogy 1920-ban az akkori német és magyar képviselőkből álló ellenzék néhány baloldali politikussal együtt akkor még nyíltan kifogásolhatta, hogy a korábban fennen hirdetett wilsoni elvekből semmi sem valósult meg, hiszen hárommillió német és 800 ezer magyar került a csehszlovák impérium fennhatósága alá. Benesék velük szemben azt sérelmezték, hogy a határt nem sikerült valahol Miskolctól délre meghúzatniuk.

Érdekes, hogy brit hadicélok között eredetileg nem szerepelt az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzása, ám az angol külügyi berkekben gyorsan szerveződött egy kör, amely ellenséges érzéseket táplált a dunai birodalommal szemben. Ennek az irányzatnak a vezető képviselői Robert Seton-Watson professzor és Wickham Steed újságíró voltak, akik leplezetlenül magyarellenes nemzetiségi politikusok befolyása alá kerültek, és értesüléseiket is szinte kizárólag ilyen forrásból szerezték. Hogy, hogy nem, „kedvenceikké” a csehek váltak, miután személyes kapcsolatuk alakult ki a cseh emigrációt vezető, Benessel és Masarykkal.

Egedy Gergely előadásában bemutatta, milyen köztes állomásokon keresztül, milyen belső politikai mesterkedések, erőviszony-változások következtében jutott el az angol álláspont odáig, hogy lényegét tekintve beérje a francia törekvésekkel szembeni fék szerepével. Az etnikai határok kijelölését kezdettől szorgalmazó brit küldöttségvezető, Lloyd George végül „az imperialista diplomácia mesterséges tákolmányának” minősítette az összegründolt Csehszlovákiát, és kijelentette, hogy a cseheknek és szlovákoknak joguk van az önrendelkezésre, de „ez nem terjedhet túl az összefüggő nyelvi területükön”. De nem lett igaza. Ez annak köszönhető, hogy még a brit delegációban is olyan elfogult személyek kaptak fontos szerepet, mint Harold Nicolson, aki a területmegállapító bizottság angol tagjaként egyszerűen „vad, csak rombolni tudó turáni törzsnek” titulálta a magyarokat. Ugyanez a Nicolson a harmincas években már józanabbul gondolkodott, amikor emlékirataiban elismerte:

A párizsi békekonferencia egy imperialista békét öltöztetett a wilsonizmus miseruhájába. Úgy hagytuk el a konferenciát, hogy tudtuk: az ellenségeinkre kényszerített békeszerződések sem igazságosak, sem pedig bölcsek nem voltak.

Az „örök béke” előkészítésének ígéretével kezdődő béketárgyalások, amelyek, ha csak a franciák politikai rövidlátásán múlt volna, akkor az események akár az útban lévő magyarság teljes felszámolását is hozhatták volna, hiszen nemigen volt olyan területe Magyarországnak, amelyre valamelyik szomszédunk ne fente volna a fogát. Hogy erre mekkora esély volt valójában, mi sem mutatja jobban, mint a francia Berthelot válasza egy vitában, amelyet Lloyd George határkijelölést bíráló tiltakozására válaszként talált mondani, hogy „tulajdonképpen nincs, nem is létezik magyar nemzet…”

Borítókép: A trianoni békediktátum magyar aláírói: Benárd Ágost küldöttségvezető (balra, cilinderrel a kezében) és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, államtitkár (jobbra, fedetlen fővel) távoznak az aláírás után (Fotó: Wikipédia)