A kommunista hatalom számítása bevált a táncdalfesztiválokkal kapcsolatban: elterelték a figyelmet az ország bajairól, a súlyos erkölcsi deficittel induló Kádár-éra az életszínvonal-politikával – benne a könnyűzene helyenkénti felkarolásával – sokakkal elhitette, hogy ezúttal más világ következik, mint amit a sztálinizmus alatt átéltek. Persze ez részben igaz is volt, de az alapvetések mit sem változtak: egypártrendszer volt, amit Kádár előszeretettel nevezett proletárdiktatúrának (még ha ezt néha „titkos” összekacsintások közepette mondta is), a polgári szabadságjogokat lábbal taposták, és az erőszakszervezet bármikor lecsaphatott, ha olyan jelenséget észlelt, ami nem tetszett neki. Erre találunk ékes példát még a pártvezetők által enyhülőnek sugallt diktatúra idején is, ilyen volt többek között az óriási csetepatéba torkollt pusztavacsi békefesztivál (!) vagy a letöltendő börtönbüntetésekkel végződő CPg-per.
A hatvanas évek második felében a táncdalfesztiváloknak az a szerep is jutott, hogy legalább részben átvegyék a Szabad Európa Rádió és a Radio Luxembourg által sugárzott műsorok szerepét, sőt arra is egyre többször volt példa, hogy a magyar dalokat beszerkesztették műsoraikba ezek a nyugati rádióadók. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy az ekkoriban tényleg konszolidálódó politikai miliő miatt egyre nagyobb számban hazánkba érkező, felületesen szemlélődő külföldi turisták azt tapasztalhatták, hogy Magyarországon még táncdalfesztivált is rendeznek. Az már más kérdés, hogy a keleti blokk országai közül Albánia mellett egyedül Magyarország volt az, amely nem tette ezt nemzetközi szintűvé, noha voltak meghívott külföldi vendégelőadóink, de ők nem szálltak be a versenybe. A „legvidámabb barakk” toposza ezzel e tekintetben szertefoszlott, és csak Kádárék ügyeskedéseinek tudható be – a jó „szocialista kapcsolatokat” kihasználva az osztrák és a nyugatnémet médiával való kapcsolattartás során –, hogy ez nem ment át a köztudatba. Így maradt nekünk a hamisgulyás-kommunizmus a Tánczenei koktéllal, élén a komolyzenészek közül leakasztott orgonaművész Komjáthy Györggyel.
Az 1967-es táncdalfesztiválra már előző év decemberében megjelent a felhívás, amire 1378 dalt adtak be, ezek közül ötven zeneszerző hatvan számát tartották arra méltónak, hogy szerepeljen a Madách Színházban rendezett elődöntők valamelyikében, illetve az Erkel Színházban tartott döntőn. Ezt a hatvan dalt negyvennégy énekes adta elő, akiknek a Stúdió 11 zenekar egyik vezetője, Dobsa Sándor mutatta meg zongorán az alapdallamokat. A dalokat az előző évvel egyezően szintén jeligével ellátva kellett beadni az egyenlő esélyek jegyében, ámde a zsűri a „slágercéh” zeneszerzőinek kottaírását eleve ismerte, így legtöbbször nem volt titok, kiket bíráltak el, és ilyetén módon lehetett befolyásolni azt is, hogy ideológiailag rendben legyenek a nóták. Az 1966-oshoz hasonlóan ez a táncdalfesztivál sem múlt el azonban botrány nélkül, ugyanis nem mindig találkozott a zsűri és a közönség véleménye. Ennek kirívó esete volt Kovács József Jöjj vissza hozzám! című dala, amelynek a szövegét és a dallamát is Pető István írta (néhány Hollós Ilona által előadott nótát is ő követett el) eredetileg Kedvesem, ilyen az élet címmel, de ezt a zsűri átíratta vele. Külön csavar a történetben, hogy ezt eredetileg egy ismert énekesnő adta volna elő, aki megalázóan könnyűnek ítélte a darabot, és inkább lemondott róla, alig néhány nappal a harmadik elődöntő előtt. Nem így Kovács József, aki kapva kapott az alkalmon, hiszen ő még akkor kezdőnek számított, és valószínűleg meglátta benne a spirituszt. A szám aztán óriási sikert aratott az operettlelkű közönség körében, miközben a zsűri alaposan lepontozta. Odáig fajult ez az ellentét, hogy a közönség felháborodásában és vastapsával nem engedte továbbmenni a műsort, ami „mellesleg” élő egyenes adásban zajlott, s így igencsak kellemetlenül hatott a rendezőkre, akik viszont szerették volna folytatni a produkciót. A tömegnyomás hatására aztán Kovács József („mindenki Józsija”) végül bejutott a döntőbe, de ott már nem termett számára babér, a zsűri nem engedte a dobogóra sem.
Az 1967-es táncdalfesztiválon egyébként olyan nagy nevek tűntek fel először, mint Máté Péter, aki a döntőbe sem jutott, és Szécsi Pál, aki viszont második helyezést ért el. Rajtuk kívül újoncnak számított mások mellett Pálos Zsuzsa is, illetve ma már kuriózumszámba megy, de elindult ezen a megméretésen Benkő Péter és Markos György is. A döntőbe végül tizenöt szám jutott, egy részük közönségszavatokkal, amelyekből összesen 649 008 (!) futott be a szervezőkhöz. A Kádár-rendszer demokráciásdit játszott, de ennél tovább nem merészkedett.
A dobogó legtetejére végül két dal került, az egyik a Nem várok holnapig volt Zalatnay Sarolta emlékezetes énekével. Az ő személyisége azért volt érdekes már akkor is, mert két, szemmel láthatóan ellentétes énje volt, az egyik a „kiabálós”, amilyen ez a szám is volt (az Omega kísérte), a másik a lírai, mint az előző évi Hol jár az eszem?, vagy az 1971-ben első helyezést nyert Fák, virágok, fény. Ahogy Cini fogalmazott: A közönség idővel elfogadta ezt a kettősséget, inkább zenei berkekben volt ezzel probléma.Amikor megnyerte az 1967-es fesztivált, sokszor visszatapsolták, de ő nem igazán szándékozott kimenni a színpadra. Erre Zalatnay Sarolta így emlékezik: Bánki Laci bácsi, a Magyar Televízió Szórakoztató Osztályának vezetője, a táncdalfesztiválok szellemi atyja egy erőteljes mozdulattal odasegített a rivaldafénybe. Először azért nem akartam visszamenni, mert egy lyukba esett a fülbevalóm, és mérges voltam nagyon, mert szép akartam lenni. Abban az időben nem lehetett igényes fülbevalókat kapni, ezért a fellépésre édesanyám villanyszerelője hajlított meg egy vastagabb fémszálat, azt viseltem, amíg le nem esett. Olyan súlya volt, hogy amikor meghajoltam, majdnem úgy maradtam. Úgy húzta a fülem, hogy be is gyulladt utána. A másik problémám az volt, hogy a ruhám olyan vékonyra sikeredett, mint a papír, és nagyon rossz volt benne meghajolni. A legnagyobb gond pedig az volt, hogy a munkaruházati boltban vásárolt fekete gumicsizmám – amit kályhaezüsttel fújtam be – ki volt tömve újságpapírral, mert nagy volt a lábamra. Na, a kályhaezüst elkezdett olvadni a melegben. És attól féltem, hogy ha lefolyik a festék, akkor mindenki látni fogja, hogy ez egy egyszerű, fekete gumicsizma. Amikor levettem, térdig fekete voltam tőle. Te Jóisten – gondoltam –, ezek azt hiszik, hogy nem mosok lábat. Elképesztő volt
Toldy Mária volt a másik, aki 1967-ben első helyezést ért el a táncdalfesztiválon. A Rövid az élet című számmal ugyan a hagyományos táncdalstílust képviselte, ahogy a korábbi években is, de a közönségre ez is nagy hatást gyakorolt. Az énekesnő is úgy emlékezik vissza erre a megméretésre, hogy igazán a magáénak tudta ezt a számot, és ezt az érzést át tudta „ragasztani” a hallgatóságra is. Ahogy 1966-ban, úgy rá egy évre is osztoznia kellett az első helyezésen, ezúttal Zalatnay Saroltával. De nagyon bölcs belátással Toldy Mária azt is tudta, hogy ez a sorozat sem tart örökké, és harmadszor már nem is kacérkodott azzal a gondolattal, hogy megnyeri a táncdalfesztivált. Igaza lett, a következő években már a dobogóra sem kapaszkodott fel, sőt 1972-ben el sem indult a versenyen. Ezt azonban nem igazán bánta, mert ez idő tájt kezdett lassanként az énektanítás felé orientálódni. A Rövid az életnek azonban sokáig nimbusza volt, ami abban csúcsosodott ki, hogy a Magyar Televízióban 1990 körül annak ellenére, hogy akkor már réges-régen nem vállalt fellépéseket – szerinte ugyanis nem összeegyeztethető az énektanárság és a produkciókban való fellépés, mert mindkettő más stílust igényel –, lányával, Malek Andreával együtt mégis előadta azt anyák napja alkalmából.
Ennek ugyancsak nagy sikere lett, a mai napig műsoron van az Önök kérték című televíziós műsorban. A szám zenéjét Majláth Júlia szerezte, aki Toldy Mária szerint is nagyon gyorsan ráérzett a stílusára, ugyanakkor ennek a dalnak az az érdekessége, hogy eleinte Mátrai Zsuzsának szánta a zeneszerző. Ahogy Toldy Mária megemlíti: Ezt Mátrai Zsuzsa mesélte el nekem sokkal később, amikor már semmi jelentősége nem volt, én meg akkor, amikor ki kellett állni vele a színpadra, nem is gondoltam, mi zajlott korábban a hátam mögött. Persze ezért nagyon hálás vagyok Zsuzsának, miközben azt azért megállapíthatjuk, hogy ez a szám talán az én személyiségemhez valóban jobban illett.A szám akkora siker lett, hogy az 1967-es táncdalfesztivál gálaműsorában egy olasz énekesnő lépett fel vele, amelynek nyelvi és előadói nehézségét Toldy Mária mélyen átérezte, mert két évvel korábban ő is feldolgozta az átütő francia slágert, a Viaszbabákat, ami az eredeti előadóval az Eurovíziós Dalfesztivált is megnyerte 1965-ben.
Borító: 1966. július 7. Koncz Zsuzsa produkcióját pontozza az első táncdalfesztivál zsűrije (Fotó: MTI/Keleti Éva)
