Hiánypótló rocktörténet jelent meg Erdélyben

Hiánypótló rocktörténet jelent meg Erdélyi magyaRock (1970–2010) címmel, a kolozsvári Exit könyvkiadó gondozásában. Népszerűségét bizonyítja, hogy Erdély-szerte diadalútra indult a könyv, szaporodnak a meghívások, száll a híre és már a magyarországi szervezők is érdeklődnek. A könyvbemutatókon a szerzőn kívül a könyv szereplői, a valamikori bandák is fellépnek, feltámasztva így a múlt legendáit. A kötet szerzőjével, Zilahi Csabával beszélgettünk, aki 1990-től a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásának zenei szerkesztője, rockújságíró.

Fotó: Pinti Attila/Liget.ro

– Erdélyben nagyon szűkös volt a magyar kulturális infrastruktúra, hogyan szervezték meg a fellépéseket?
– Úgy, ahogyan megengedte 1990 előtt a diktatórikus egypártrendszer, utána pedig a kaotikus vadkapitalizmus. Az elmúlt érában létezett egyfajta szocialista show-business, volt egy országos koncertszervező iroda, az A. R. I. A., de kisebb turnét és fesztivált akár egy kultúrház is szervezhetett. Nyilván a Securitate és a szocialista kultúra és nevelés megyei bizottságainak „vigyázó szemei” előtt. A rendszerváltás utáni másfél-két évtizedben ezek az intézmények megszűntek, helyettük amatőr koncertszervezők próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Országos turnéra egy erdélyi csapat legfeljebb előzenekarként indulhatott egy magyarországi banda társaságában.
– Mi volt a helyzet 2010 előtt a lemezkiadással?
– Önálló nagylemeze 1990 előtt összesen négy erdélyi magyar rockcsapatnak jelent meg, bár jóval több lemez­érett együttes működött. Az Electrecord lemezkiadónál a román közszolgálati tévé magyar adásának zenei szerkesztője, Boros Zoltán közbenjárásával megjelent négy válogatásalbum is (Siculus, Zenés karaván 1, 2, Tavirózsa), amelyeken tánc-, folk- és rockdalok egyaránt szerepeltek. A 90-es években alakultak ugyan itt-ott magánkiadók, de a kazettákat nem tudták terjeszteni. Komolyabb lemezkiadók (Dancs Market, Euro Music, Sendus) csak 2000 körül jöttek létre, de pár év múlva az internet csődbe vitte őket.

A szerző dedikál a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten  Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

– A támogatottság hiányának ellenére milyen minőséget sikerült kiizzadniuk a rockzenészeknek? Megállták volna a helyüket a magyarországi vagy külföldi piacokon is?
– A minőség inkább a hangszereken, a hangtechnikán, a zenei háttériparon múlt. Legtöbben szászrégeni gitáron játszottak, egy bolgár vagy csehszlovák hangszer már nagy értéknek számított. Tizenkét sávos hangkeverője csak két stúdiónak volt, az Electrecord hanglemezkiadónak és a köztévének. A menedzser és a producer fogalma ismeretlen volt. Tehetséges zenészekből nem volt hiány, jó dalokból sem, bár sajnos ezek közül csak nagyon kevés került hanghordozóra, kevés válhatott ismertté. Nem egy zenekar megállta volna a helyét Magyarországon is, például a nagyváradi Metropol Group (amelynek többször is az utolsó pillanatban akadályozták meg a külföldi fellépéseit), a temesvári Garabonciás, a marosvásárhelyi Autostop MS és a Reflex, vagy a kolozsvári Rival, Trans Express stb.

– Milyen szempontok alapján állította össze a kötetet?
– Mivel a hetvenes években az erdélyi magyar közmédia és az országos zenei fesztiválok által hamar ismertté válhattak az úttörő rockzenekarok, az első fejezet ezt az évtizedet mutatja be. A nyolcvanas évekre ezek a lehetőségek megszűntek, a magyar tévé- és rádióműsorokat betiltották, ezért a műfaj régiósodott, azaz a zenekarokat csak a szülővárosuk környékén ismerték. Ez mintegy 2010-ig tartott, ezért a következő fejezetekben egy-egy régió zenekarait mutatom be, lexikális adatokkal, illetve korabeli újságcikkekkel. Fontos hangsúlyoznom, hogy a kötetben szereplő információk első kézből, a zenekaroktól származnak, nem az internetről. Annál is inkább, mert sokan közülük az internet előtti időkben voltak aktívak.

– Mi a helyzet a mai erdélyi zenekarokkal?
– Szerencsére az elmúlt évtizedben a magyarországi popzenei berkekben tudatosult, hogy a műfajnak Erdélyben is vannak kiváló művelői, hogy a határon túli rockzene szerves része a magyar rocknak. Ma már a székelyföldi együttesek komoly támogatásokra pályázhatnak, olyan lehetőségeik vannak, amelyekről 15-20 évvel ezelőtt még álmodni sem mertek a gyergyói, sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi csapatok. Ilyen szempontból 2010 körül új korszak kezdődött, ezért is írtam a kötetben az előző négy évtized, a hőskorszak zenekarairól, azokról, akik folyamatosan falakba ütköztek, akiknek nem volt esélyük kitörésre, de akik álmaikat, szabadságvágyukat a rock nyelvén tudták a legjobban kifejezni.

A könyvbemutató kedvéért régi kolozsvári zenekarok tagjait is meghívta a Knock Out Fotó: Facebook/Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

– Tetszik, hogy hátat fordított a hagyományos könyvbemutatóknak, és életteli, nagy volumenű közönségtalálkozókat szervez. Kilépteti a könyv szereplőit, hogy élőben is megmutassák magukat.
– Kitaláltam, hogy a könyvbemutatók után minden helyszínen lépjen fel két-három helyi zenekar, amely a kötetben szerepel. Nem volt könnyű megvalósítani, mert a legtöbbjük már rég nem aktív. Ennek ellenére azoknak, akik a hangszerüket nem akasztották végleg szögre, tetszett az ötlet és hamar kötélnek álltak. A ma is működő kolozsvári Knock Out vezetője meghívta régebbi, a nyolcvanas években működő együtteseinek egy-egy kulcsfiguráját Bécsből, Stockholmból és Bukarestből, így három zenekar repertoárjából is játszhattak. Marosvásárhelyen a negyven éve aktív Auto­stop MS mellett a több évtizedes szünet után feltámadó Büsz lépett színpadra, valamint a kötet legfiatalabb csapata, a szászrégeni Titán. A sepsiszentgyörgyi Se­maphore és Mercedes Band több mint tíz éve nem állt közönség előtt, a bemutatóra mégis valósággal újjászülettek. Meg is fogadták, hogy folytatják. Úgyszintén hosszú szünet után már intenzíven próbál a székelykeresztúri Forgotten és a gyergyói Incognito is az ottani könyvbemutatókra. Úgyhogy nagyon örvendek annak, hogy a könyv megjelenése több, már-már elfelejtett erdélyi zenekart is feltámasztott.

Borítókép: A szerző könyvének plakátméretűvé nagyított borítója előtt (Fotó: Pinti Attila/Liget.ro)