A véső útja a meggyfagyökértől a hősi halottig

Fadrusz János, Zala György és Donáth Gyula kortársa, Kiss György, a magyar épület- és köztéri szobrászat jeles képviselője 1852. augusztus 17-én Szászváron született. Innen indult el világhódító útjára a katolikus egyház támogatásával. Plasztikái többek között a Magyar Állami Operaházat, az Országházat, a Hősök terét és az Iparművészeti Múzeumot díszítik.

Kiss György másfél évtizeddel a szabadságharc után, 1864-ben a Baranya vármegyei Szászváron, a Mecsek-vidék erdőkkel körülvett, regényes múltú, küzdelmes életű falujában született, kisparaszti házban, Kis György és Vokó Pintér Anna házasságából.

Gyermekkorában jegyezték fel róla, hogy amíg a pajtásai vadkörtét gyűjtögettek az erdőben, ő lekuporodott a fák tövébe, és meggyfaszárba mélyesztett görbe késsel mindegyre csak farigcsált. Embereket is formázott már ekkor: megmintázta a két nagyapját, a kanászukat, Fóris Jóskát, a nagy bajszos Gyurka juhászt, és olyan délceg, kedves parasztasszonyokat, amilyen az édesanyja is volt, akit mindig Szent Annaként ábrázolt.

Amikor 12 éves korában befejezte az iskolai tanulmányait, nemcsak az öreg teheneket bízta rá az édesapja, hanem a növendék állatokat is. Tudnivaló, hogy ezek a mindenkori gazda legfontosabb bevételi forrásai voltak. Megbízatásával kapcsolatban a következőket jegyezte fel foszlott imakönyve fedelére, betekintést nyújtva a Kiss család életébe:

„Korán tavaszodott akkor. Apánk az egregyi Rikájjó vizezéséhez indult a szekérrel, irtásra, anyánk az Édes dűlőbe kukoricavetésre. Én engedelmesen a Meggyesnek tartottam, ahol a legöregebb fa gyökerére telepedve néztem, néztem a Szekfű meg Virág járását, Nyilas bikánk ugrándozását. Amég néztem őket, egyszerre igen nagy melegség járta át szívemet. Megkerestem a kis faragókésemet, és formázni kezdtem kedves állatainkat fejüktől bokájukig, külön–külön és egészen egybe is mindegyiket. De azért faragás közben is néztem, merre, hova fordulnak. Aztán azt hallom, hogy a pajtások nagyot visítanak, de még jó anyám is éppen mellettem, hogy jaj, Gyuri, Gyuri, hát nem látod, hogy a Lánga mélyibe fordulnak a tinók meg a Nyilas? Én csak azt láttam, amit a körteágából kifaragtam belőlük, de azért ledobtam a kést is, a szobrokat is, és elindultam pajtásaim meg anyám után, aki mellett akkor már a szomszédok is szaladtak, kemény, vastag kötelekkel. Anyánk, a szomszédok, pajtásaim sikoltozása alatt iszonyú bőgést is hallottam, mire tudtam, hogy kárba mentek az állatok. De nem tudtam elmozdulni a meggyfa gyökeréről még akkor se, amikor kötelekkel húzták ki Szekfűt meg Virágot, és a nyakuk, a szép tarkafoltos kerek nyakuk véresen a földre lógott. […] Csak akkor vigasztalódtam, amikor Nyilas bikánkat szarvánál fogva hajtották vissza házunk felé, így tudtam, hogy az nem veszett kárba... Amikor este apánk hazatérve vizes kötéllel elvert, nem sírtam, nem jajgattam, mert tudván tudtam, hogy megérdemeltem a büntetést!”

A naplófeljegyzés itt megszakad, de a család elbeszélése alapján tisztázódott, hogy másnap reggel az apa elvitte a fiát a kovácsmesterhez, hogy tisztességes iparost neveljen belőle, ha már a gazdasághoz nem ért, és gyerekjáték helyett a kalapácsot forgatja. 

Csányi mester azonban két hét múlva visszavitte az apai házba azzal a megjegyzéssel, hogy nem való tisztességes mesterségre, mert ahogyan teheti, ellóg Balog korsóshoz, ahol a tyúkól padlásán a korsók és tejesköcsögök sarából tinókat formálgat, olyan tinókat, mint a Szekfű meg a Virág.

Érzékelve a család haragját, a falu harangozója vetette fel elsőként, hogy az őszi bérmáláskor álljon ki a gyerek a püspök elé azzal, amit tud, hátha segít rajta a településre látogató egyházi elöljáró. A szászvári eseményről 1864 őszén a következőket jegyezte fel Szilvássy Mihály káplán a Historia Domus lapjaira:

„Girk György kegyelmes püspök urunk, amikor is átszaladtak vele a négyes fogat lovai felvirágozott zászlós diadalkapunk alatt, jobbra-balra osztogatta az áldást a falu ünneplőruhás népére. Ám egyszerre, ahogy Kiss Györgyék portája elé értek, fölállt a kocsiban, és kesztyűs kezével a kocsis gyeplőjére kapott, mire a fogat azon nyomban megállt vele. Ó, kegyelmes püspök urunk, összefogta gyönyörű piros köpenyét, s a rajta csillogó aranykeresztet, mintha ki akart volna ugrani a kocsiból. De csak állott és nézett. A Kiss Györgyék házfalát nézte, mert erre a falra a kis Gyuri fekete szénnel az egész Szászvárt rárajzolta papostul, tanítóstul, bíróstul a kanászig, a juhászig, öreget és fiatal egyaránt. Aztán az állatokat is, a jó járású lovakat, a szép teheneket, malacokat, bárányokat, aprójószágot, ahogy látta és ismerte. Benn, a templomban már szólt a harang, és Szöllőssy kántorunk az Ecce sacerdos Magnust énekelte… A »nagy főpap« azonban, Girk kegyelmes püspök úr nem figyelt erre, minthogy nem látta a csipkés karinges papokat, a piros ruhás ministránsok meg a bérmálandók seregét, csak a kis Gyuri faluját, ott a házfalon, meg a fából faragott, sárból gyúrt szobrokat, amikkel a gyerek telerakta a kis ablakokat meg a tornácot, mintha szívet-lelkét öntötte volna a nagyvilág és a föld hatalmasai elé… […] »Aki ezeket rajzolta, faragta, nagyra hivatott istenáldotta művész, és hozzák el hozzám a plébániára, a bérmálás után, hogy beszélhessek vele!«”

Ennek következményeként még 1864-ben őszén útnak indították Szászvárról a kis Gyurit Grazba, Keltz Ferenc fafaragó mester műhelyébe, aki már az első héten felismerte a parasztfiú tehetségét. Egyházi és világi hatóságok segítségével innen Münchenbe került, majd Róma, Berlin és Párizs művészi köreibe, ahonnan csaknem két évtized után jött vissza Magyarországra.

Alkotásainak sorozatát Budapesten letelepedve kezdte meg. Minden alakjában hazai arcok, alakok éledtek újjá, jóformán az egész Szászvár környéki magyar parasztságot leképezte. Ragaszkodását szülőfalujához az is mutatja, hogy 1900-ban megajándékozta a községet egy hatalmas jubileumi kereszttel.

Kiss György kora elismert szobrászművésze lett, megrendelések tömkelegével halmozták el. Alkotásai többek között a budapesti Operaházba, az Országházra, a honvédelmi palotába és a pécsi püspöki székesegyházba kerültek (Szepessy Ignác püspök szobra). Több fővárosi templomot is a művész szobrai díszítenek, többek között az erzsébetvárosi római katolikus plébániatemplomot és a kőbányai katolikus templomot.

Köztéri szobrai a magyar fővárosban, Szombathelyen, Pécsett és a határon túli magyar területeken állnak. A temesvári piarista főgimnázium temploma számára Szent István, Szent Imre, Szent László és Szent Erzsébet életnagyságú faragta ki homokkőből, de a Parlament képviselőházi társalgótermének több mesterségszobra is neki köszönhető, a Hősök terén lévő millenniumi emlékmű Károly Róbert királyról készült alkotása úgyszintén. Az Iparművészeti Múzeum tetején lévő apródszobrok is nagy valószínűséggel az ő munkái. A Deák-mauzóleum részére készített Gyászoló géniusz alakjával díjat is nyert egy pályázaton.

Irodalmi, történelmi témájú művei közül kiemelkedik a Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Zrínyi Miklós, Szondy György című alkotása, továbbá Arany János, Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Károly mellszobra, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére készített el. Az alkotások ma az akadémia nagyterme előtt láthatók. Plasztikái Ausztriába, Olaszországba, Horvátországba, Szlavóniába, a Felvidékre és Erdélybe is eljutottak.

Termékeny életpályáját Budapesten fejezte be 1919. április 29-én, miután 1915-ben elveszítette a fronton harcoló Károly fiát. Síremlékek, hősihalott-emlékművek kerültek ki ezekben az években a műhelyéből. Utolsó vázlata, a Hősi halott 1919-es keltezésű.

Borítókép: Kiss György (Fotó: Wikipédia)