Kiss György másfél évtizeddel a szabadságharc után, 1864-ben a Baranya vármegyei Szászváron, a Mecsek-vidék erdőkkel körülvett, regényes múltú, küzdelmes életű falujában született, kisparaszti házban, Kis György és Vokó Pintér Anna házasságából.
Gyermekkorában jegyezték fel róla, hogy amíg a pajtásai vadkörtét gyűjtögettek az erdőben, ő lekuporodott a fák tövébe, és meggyfaszárba mélyesztett görbe késsel mindegyre csak farigcsált. Embereket is formázott már ekkor: megmintázta a két nagyapját, a kanászukat, Fóris Jóskát, a nagy bajszos Gyurka juhászt, és olyan délceg, kedves parasztasszonyokat, amilyen az édesanyja is volt, akit mindig Szent Annaként ábrázolt.
Amikor 12 éves korában befejezte az iskolai tanulmányait, nemcsak az öreg teheneket bízta rá az édesapja, hanem a növendék állatokat is. Tudnivaló, hogy ezek a mindenkori gazda legfontosabb bevételi forrásai voltak. Megbízatásával kapcsolatban a következőket jegyezte fel foszlott imakönyve fedelére, betekintést nyújtva a Kiss család életébe:
„Korán tavaszodott akkor. Apánk az egregyi Rikájjó vizezéséhez indult a szekérrel, irtásra, anyánk az Édes dűlőbe kukoricavetésre. Én engedelmesen a Meggyesnek tartottam, ahol a legöregebb fa gyökerére telepedve néztem, néztem a Szekfű meg Virág járását, Nyilas bikánk ugrándozását. Amég néztem őket, egyszerre igen nagy melegség járta át szívemet. Megkerestem a kis faragókésemet, és formázni kezdtem kedves állatainkat fejüktől bokájukig, külön–külön és egészen egybe is mindegyiket. De azért faragás közben is néztem, merre, hova fordulnak. Aztán azt hallom, hogy a pajtások nagyot visítanak, de még jó anyám is éppen mellettem, hogy jaj, Gyuri, Gyuri, hát nem látod, hogy a Lánga mélyibe fordulnak a tinók meg a Nyilas? Én csak azt láttam, amit a körteágából kifaragtam belőlük, de azért ledobtam a kést is, a szobrokat is, és elindultam pajtásaim meg anyám után, aki mellett akkor már a szomszédok is szaladtak, kemény, vastag kötelekkel. Anyánk, a szomszédok, pajtásaim sikoltozása alatt iszonyú bőgést is hallottam, mire tudtam, hogy kárba mentek az állatok. De nem tudtam elmozdulni a meggyfa gyökeréről még akkor se, amikor kötelekkel húzták ki Szekfűt meg Virágot, és a nyakuk, a szép tarkafoltos kerek nyakuk véresen a földre lógott. […] Csak akkor vigasztalódtam, amikor Nyilas bikánkat szarvánál fogva hajtották vissza házunk felé, így tudtam, hogy az nem veszett kárba... Amikor este apánk hazatérve vizes kötéllel elvert, nem sírtam, nem jajgattam, mert tudván tudtam, hogy megérdemeltem a büntetést!”