– Lackfi János e szavakkal ajánlja a műfajteremtő mesekottát: „Kotta, mely könyv is. Könyv, mely kotta is! Tele képekkel, sztorikkal, állatokkal, gyerekekkel, párbeszédre hívogató szóbuborékokkal! […] Rajta, nyomás, a zene igenis tenger, szabad benne lubickolni!” Mégis mit takar ez a műfaji megjelölés?
– Milyen szép is a magyar nyelv, mert egyébként létezik az a szó, hogy kottáskönyv! De nálunk most egy kicsit más értelmet nyert. Valóban kottáról beszélhetünk, hiszen hangszeres előkészítőről van szó. Belelapozgatva azonban szembetűnő, hogy a benne szereplő gyermekdalok, versek és Molnár Jacqueline csodálatos illusztrációi egy képeskönyv élményét adják már a legkisebbeknek is. Emellett a szövegnek van egy jellegzetes narratívája, ami végigvonul a köteten. Ez részint az én hangom, ahogy megszólítom a gyermekeket személyes kérdéseimmel és igyekszem megragadni figyelmüket, hogy észrevegyék az egészen hétköznapi dolgokban vagy akár a versekben rejlő csengő-bongó zenei mintázatokat. Másrészt segítőim, a manók huncutkodnak, ők hívnak játékra a szóbuborékokban. Emellett sürögnek-forognak, ők gyűjtik be a természet hangjait a könyv elején – legyen az csicsergés vagy ütemes szárnysusogás –, hogy kottákba öntsék azt. A főszereplő azonban az, akivel játszunk – a gyermek. Remélem, a későbbiekben kiderül, miként válhat valójában ő a mesélővé.
– Miért éppen óvodásoknak írt kottáskönyvet? Alkalmas ez az életkor a zenei nevelésre?
– Huszonhárom éve foglalkozom gyerekekkel az óvodától egészen a felnőtté válásukig. Sőt, mentorként egyetemi hallgatókkal is együtt gondolkodunk, hogyan lehetne élményforrás a zenetanulás. Ami különösen érdekes, az, hogy az óvodákban tartott zenei foglalkozásaim milyen nagy hatással voltak az iskolai munkámra is. Nagyon közel áll hozzám ez az életkor, a szabad fantáziálás kora. A nagyóvodásokkal való játék megihletett, felszabadított és bátorságot adott. Lehet, hogy az ovisokkal épp csak kottát készítettünk a sárguló levelekből – amiket időnként megkavart az „őszi szél”, hogy másik ritmussort alkothassanak belőlük –, de ugyanez a sárguló levél éppúgy lehet asszociáció forrása a művészi pályára készülő nagy növendék számára is. Ha a zenei történések erre invitálják, előhívhatja képzeletéből azt a pillanatot, amikor a jegenyéről lassan, szinte hóesésszerűen szállingóznak le a levelek.