– Lackfi János e szavakkal ajánlja a műfajteremtő mesekottát: „Kotta, mely könyv is. Könyv, mely kotta is! Tele képekkel, sztorikkal, állatokkal, gyerekekkel, párbeszédre hívogató szóbuborékokkal! […] Rajta, nyomás, a zene igenis tenger, szabad benne lubickolni!” Mégis mit takar ez a műfaji megjelölés?
– Milyen szép is a magyar nyelv, mert egyébként létezik az a szó, hogy kottáskönyv! De nálunk most egy kicsit más értelmet nyert. Valóban kottáról beszélhetünk, hiszen hangszeres előkészítőről van szó. Belelapozgatva azonban szembetűnő, hogy a benne szereplő gyermekdalok, versek és Molnár Jacqueline csodálatos illusztrációi egy képeskönyv élményét adják már a legkisebbeknek is. Emellett a szövegnek van egy jellegzetes narratívája, ami végigvonul a köteten. Ez részint az én hangom, ahogy megszólítom a gyermekeket személyes kérdéseimmel és igyekszem megragadni figyelmüket, hogy észrevegyék az egészen hétköznapi dolgokban vagy akár a versekben rejlő csengő-bongó zenei mintázatokat. Másrészt segítőim, a manók huncutkodnak, ők hívnak játékra a szóbuborékokban. Emellett sürögnek-forognak, ők gyűjtik be a természet hangjait a könyv elején – legyen az csicsergés vagy ütemes szárnysusogás –, hogy kottákba öntsék azt. A főszereplő azonban az, akivel játszunk – a gyermek. Remélem, a későbbiekben kiderül, miként válhat valójában ő a mesélővé.
– Miért éppen óvodásoknak írt kottáskönyvet? Alkalmas ez az életkor a zenei nevelésre?
– Huszonhárom éve foglalkozom gyerekekkel az óvodától egészen a felnőtté válásukig. Sőt, mentorként egyetemi hallgatókkal is együtt gondolkodunk, hogyan lehetne élményforrás a zenetanulás. Ami különösen érdekes, az, hogy az óvodákban tartott zenei foglalkozásaim milyen nagy hatással voltak az iskolai munkámra is. Nagyon közel áll hozzám ez az életkor, a szabad fantáziálás kora. A nagyóvodásokkal való játék megihletett, felszabadított és bátorságot adott. Lehet, hogy az ovisokkal épp csak kottát készítettünk a sárguló levelekből – amiket időnként megkavart az „őszi szél”, hogy másik ritmussort alkothassanak belőlük –, de ugyanez a sárguló levél éppúgy lehet asszociáció forrása a művészi pályára készülő nagy növendék számára is. Ha a zenei történések erre invitálják, előhívhatja képzeletéből azt a pillanatot, amikor a jegenyéről lassan, szinte hóesésszerűen szállingóznak le a levelek.
– Elég meglepő ötlet a mesék és a kották összekapcsolása. Hogyan született meg a mesekotta ideálja?
– Ha szabad ilyet mondani, ez a mesekotta már régóta létezett, csak nem leírva. Bennem, egy állandóan alakuló képlékeny folyamatként, amely mindennap újabb inspirációt kap a saját és a tanítványaim élményeiből. Most azonban alkalmam nyílt a saját gyermekkori élményeimet és az elmúlt két évtizedben kialakult szemléletemet csodálatos alkotótársakkal együtt formába önteni. Az alapja egyébként már korábban megszületett: az óvodások számára könnyen olvasható, színes kottafejekkel szerkesztett dalgyűjteményem.
– Jól gondolom, hogy nincs hasonló kezdeményezés a kisgyermekkori zenei nevelés területén?
– Kincsesbányákkal felérő pedagógiai módszereink léteznek itthon, Magyarországon. Legnagyobb zenepedagógusaink mindig is az átélés, átérzés képességének a fejlesztését tekintették a legfontosabbnak munkásságuk során. Persze minden zenetanárnak megvannak a sajátos műhelytitkai. Mégis elvétve találunk csak olyan kottákat, amelyek a legkisebbeket szólítják meg, mégpedig úgy, hogy képzeletüket is minden pillanatban megragadják a zene birodalmába lépve. Megjegyzem, ilyen a zongorára írt Játékok Kurtág Györgytől. És bizony csak elvétve találunk olyan szerzőket, akik átfogó szemléletüket és módszerüket pontosan megfogalmazták, és írásban közzé is tették mind a gyermekek, mind a velük játszó felnőttek számára. Öröm és csodálatos lehetőség számomra, hogy nekem az Editio Musica Budapest Zeneműkiadó gondozásában alkalmam nyílhatott rá.
– Meséljen nekünk a meséről! Milyen történet bontakozik ki a mesekottában?
– Csupa apró történet, kalandok füzére. Zene, költészet és képzőművészet különleges elegye ragadja meg a fantáziánkat és jár körbe egy-egy érzelmileg fűtött, teljesen hétköznapi vagy éppen szimbolikus tartalmat, hozzáadva azokhoz további rétegeket. Hiszen milyen jó is a páratlan és páros lejtés tréfás váltakozását Lackfi János halandzsaszövegeivel kacagva megéreztetni; és egyszerre elgondolkodni, hogyan lehet a csend a párom a valóságban is, de egy hangnak is, ha szünet van utána; és ezt továbbfűzve a „Neked milyen színe, illata van a csendnek?” kérdésen ábrándozni. Juhász Gyula versében a gyorsuló ritmust keresni a gőzös indulásában, vagy lenyugtatni paripánk eddig zakatoló dobogását, amikor estefelé csak ballag, miközben „odanéz valahány csillag” Weöres versében. Mókázni a Brum, brum Brúnó… dalban a mackó cammogását utánozva, majd összehasonlítani a csizmák kopogó-dobogó ritmusával, karakterével. Elmesélni, hogyan szoktak minket elaltatni a Tente baba, tente… mondókánál, majd egyre suttogósabb hangon eljátszani, hiszen „elalvófélben van a kis denevér”. Kottát szerkeszteni gesztenyéből, falevélből és szinte mindenből – mert szabad. Észlelni, érzékelni a minket körülölelő hangzó világot, hiszen Hangok mindenhol laknak – nos, mindez csupa kaland. Ezek igazából nagyon valóságos, hétköznapi történetek, költészettel átitatva. Egy látásmódot, átérzettséget, érzelmekkel átitatottságot jelent ez. Milyen jó is volna, ha így tudnánk mindig szemlélni a világot…
– Hogyan találkozik a zenetanulás és a kreativitás ebben a mesekottában?
– Divatos szó manapság a kreativitás, és sokszor érzem úgy, hogy szinonim értelemben szerepel az egyszerű találékonysággal és az önmegvalósítással. Számomra a kottában inkább azt jelenti, hogy hozzáférünk belső forrásainkhoz, könnyedén tudunk kapcsolódni képzeletvilágunkhoz, élményeink tárházához, gazdag érzelemvilágunkhoz a zene megszólaltatása közben. Ki tudjuk fejezni, milyen érzéseket élünk át a zenei történések hatására. A mesekotta azt a szemléletet tükrözi, hogy ez szemlélődőként, hallgatóként is óriási élmény. A kottám megszólít és párbeszédre hív. Kíváncsi a spontánra és az egyedire, a mindenkivel veleszületett természetes alkotókedvre és zenei érzékre.
– A kötet nagyban épít a vizualitásra, és csodálatosak az illusztrációk.
– Igen, Molnár Jacqueline képi világa szinte megszólal, magával ragad. Elcsodálkoztat, meglep, humorral itatja át a történeteket. És pontosan úgy, mint a gyermekdalok szövegei, érzelmileg színezett képeket tár elénk. Minden lehetséges nála. Szabad, mint a gyermekek fantáziája. Egészen újfajta képes kottákat alkottunk – általuk eljátszhatóvá válnak a színes pacák, vagy akár a bálnák éneke és a szúnyogzümmögés.
– Magyarországon komoly hagyománya van a zenei nevelésnek. Ön szerint korunkban új kihívásokkal is szembe kell néznie a zenepedagógusoknak?
– Kodály sokat hangoztatott kijelentése szerint „a zene mindenkié”. Valóban mindenkié, mert tudás nélkül is az élmények forrása, mindenki születetten képes átérezni a zenét. Ha ezt hittel valljuk, akkor nyitottabbá válunk a minden gyermekben megbúvó zeneiség egyedi formáira. Szerintem nagyon fontos, hogy a kisgyermekek zenéhez fűződő korai tapasztalataihoz milyen élmények fűződnek. A fantáziavilág bevonása, az észlelés-érzékelés finomítása mind-mind táptalaját adja a szabad képzettársításoknak. Fontos, hogy a gyermek megőrizze képzeletvilágával való bensőséges viszonyát, sőt szárnyalhasson fantáziája a zenei folyamatok megismerése, átérzése, megszólaltatása folyamán. Így könnyedén bontakoztathatjuk ki az átélés-átérzés képességét, mely a zenei képesség lényege. Az élményszerű zenetanítás a rohanó mindennapokban nem egy újabb terhet ró gyermekeinkre, hanem boldogabbá, teljesebbé teszi őket. Mert „a zene igenis tenger, szabad benne lubickolni!”
Borítókép: Kiss Bea (Fotó: Kardos Zsuzsa)
