Bék Timur első verseskötete Aszterión címmel 2019-ben jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia projektjeként, melynek a költő ösztöndíjasa is. A most készülő második verseskötet egyelőre a Bolygótűz munkacímet viseli. A szerző az egyes verseken is végez még nagyobb változtatásokat, és mint elmondta, az írói munkában a nemzetközi költőtalálkozó is inspirálja. – Elképesztően impulzív volt az a pár nap. Elsősorban
több külföldi szerző olvasására ösztönöztek ezek a találkozások,
illetve saját szövegeim angolra fordít(tat)ására, hogy zárójelbe tegyük a határ szót és bővíthessük az interkulturális párbeszédet – mesélte.
A költőtalálkozó, ahonnan Bék Timur nemrég érkezett haza, idén ezt az alcímet kapta: Hippokratésztól a költészetterápiáig. A különböző művészetterápiák egyre inkább bekapcsolódnak mind a klinikai terápiába, mind a mentálhigiénés ellátásba. A művészetnek, a versek olvasásának van azonban spontán egészségmegőrző hatása is, hiszen segít az olvasónak több tapasztalatot átélni, csiszoltabban gondolkodni, magára tekinteni, belátásokra jutni. Az olvasás és írás spontán terápiás hatásához Bék Timur sajátosan viszonyul.
Mint elmondta, nem szeret olvasni.
A meglepő vallomás magyarázataként hozzá tette: – Figyelemzavaros vagyok, mint a generációm nagy része, kényelmetlennek tartom, ha egyetlen dologra kell fókuszálnom sokáig, és ha elvesztem a fonalat, lapozhatok vissza. Hanem – egészítette ki – az olvasás hatását szeretem. Utánozhatatlan, pótolhatatlan, ezért elnézem a könyveknek, hogy kiragadnak a valóságomból. Sokszor hálás is vagyok érte, ha a valóságom keserű vagy unalmas.
Ami pedig a terápiás hatást illeti, azzal kapcsolatban elmondta: nem jó, ha az írás, amit közönség elé tárunk, terápiás céllal születik, viszont a terápia elkerülhetetlen és hasznos velejárója minden alkotó tevékenységnek. – A „spontán öngyógyítás” jó kifejezés – egészítette ki a gondolatot. – Sokat megtudtam félelmeim és vágyaim természetéről a verseim által. Ennek persze megvannak a maga veszélyei,
a szerző túlságosan kötődni kezdhet a szövegeihez, de ha már nem csak a fióknak írunk, ezt illik elkerülni, mert a végén elkényeztetjük a gyereket, és hálátlan felnőtt lesz belőle.
Gyerek és felnőtt – más-más értékvilág. Ennek nyomán rákérdeztünk a hagyományhoz való viszonyra. – Tizenévesen, ahogyan középiskolásokhoz illik, lázadtam minden előttem és nélkülem született szabály ellen. Elutasítottam a hagyományt, leköptem a múltat, a lélekpókot, a cudart, majd én teremtek magamnak rendet, erkölcsöt, ne halott emberek mondják meg, milyen elvek szerint éljem az életem. Aztán beláttam, mint minden szerencsétlen, aki felnőni kényszerül, hogy ez butaság, a hagyományokhoz kritikusan bár, de alázattal kell fordulni, mert majdnem minden kulturálisan beágyazott szokás, formula, és általában a legtöbb mém, amit a régmúlttól örököltünk, generációkon átívelő gondolatmenetek konklúziója. Letűnt korok igazságait nem megtagadni kell, hanem óvatosan megkérdőjelezni, hogy aztán beláthassuk érvényüket, vagy segítségükkel megalkossuk saját korunk téziseit.
Konrad Lorenz a civilizált emberiség nyolc halálos bűne közé veszi a tradíciók lerombolását.
Magam is úgy gondolom, hogy a jelenkor kardinális problémáinak egyike, hogy nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a tradíciókhoz. Nem mondom, hogy tudom rá a választ, de az biztos, hogy a féktelen neofília ugyanúgy kártékony, mint konzervatív eszmékre hivatkozva gaztetteket hajtani végre. Hasonlóan viszonyulok az irodalmi hagyományhoz is.
Borítókép: Bék Timur (Fotó: Anna Rostova)
