Újságíróként csupán a figyelemfelkeltés szándékával számoltam be arról, hogy forrnak az indulatok Kalotaszegen. A népi vallásosság kapcsán az egyik Facebook-hozzászóló így ír a „kalotaszegi vándor” oldalán:
Egy-egy varrottas minden öltésével a készítő lelke, érzései tekerednek mágikusan a vászon szálai közé. Ültem ilyen templomokban. Amit éreztem az írott terítők sokaságából, az a számtalan sors, kötés és oldás, út és elágazás volt a Magasságos felé sóhajtott imák levegőjében. Tisztelet és alázat. Semmi cifrálkodás.
Csóti György levelében azt írta: „Zsúfolttá, szinte nyomasztóvá tették egyes templomok belsőjét. A falakat, a padokat, az úrasztalát, mindent kék és piros varrottasok leptek el. Alattuk lapulnak az évszázados műemlékek. Kulturális bűncselekmény!”, hozzátéve, hogy a „textíliákkal” a „magamutogató adományozók” csak büszkélkednek a templomokban, ahelyett hogy imádkoznának.
Eltekintve attól, hogy ez nagyon sértő megjegyzés, kiemelném: a varrottasok nem a magamutogatás kellékei, amelyekkel műemlékeket akarna bárki is eltakarni, a bűncselekmény vádja pedig visszavezet az előző gondolathoz: mitől kulturális bűntett az, amikor a kalotaszegi ember a magyar díszítőművészet remekeivel, a varrottasokkal teszi Istenhez méltóbbá a templomait, és ezekben a – szerinte – Istennek tetsző templomokban Isten szeretett gyermekének érzi magát?
Kulturális bűncselekménynek inkább az nevezhető, hogy bizonyos liberális körök módszeresen tüntetik el a páratlan magyar népművészetet Kalotaszegről, ahol – hogy egy másik kommentelőt idézzek – lassan a magyarság is csak történelem.
