– Negyvenhét éve zenepedagógus. Soha nem akart zongoraművész lenni?
– Nem. Már kislányként elhatároztam, hogy zenetanár szeretnék lenni. Cegléden születtem, ahol a zeneiskolában csodálatos tanárnőt kaptam. Akkor végezte el a főiskolát Halmos Anikó, Halmos Béla nővére. Rajongva szerettem a zongoraóráira járni, olyan ember és tanár szerettem volna lenni, mint ő. Tizennégy éves koromban elkerültem otthonról, először Szegeden jártam iskolába, majd az utolsó két évet a budapesti Bartók Konzervatóriumban végeztem el. Abban az időben tűnt fel a nagy generáció: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András. Picinek éreztük magunkat mellettük, mert ők tényleg zseniális muzsikusok. Érettségi után Debrecenbe kerültem, ahol akkor épült meg az ország legkorszerűbb zeneművészeti főiskolája, kiváló hangszerekkel, stúdióval. Viszont amikor elkezdődtek a tanítási gyakorlatok, elszomorodtam, mert elavultnak és kevésnek éreztem az anyagot. A módszertannal sem voltam elégedett, mert nem volt válogatási lehetőség a darabokból. Miután megkaptam a diplomámat, a Váci Bartók Béla Zeneiskolába kerültem, ahol a könyvtárban állandóan darabok után kutattam. A régi és a kortárs zene érdekelt. Elkezdtem gyűjteni az anyagokat, s miután 1982-ben a szentendrei Vujicsics Tihamér Zeneiskola tanára lettem, folytattam a kutatást, hogy ne mindig ugyanazokat a standard darabokat tanítsam a diákoknak, és persze a kollégáknak is szerettem volna segíteni.
– Mihez kezdett a bőségesen összegyűlt anyaggal?
– A Könemann Music Budapest Kiadó megbízott a zongorapedagógiai vonulat felépítésével 1992-ben. A tanítás mellett ez volt a nagy álmom. Egymásra épülő és tematikus sorozatokat – a Piano Step by Step, illetve a The Great Composers Step By Step című kottagyűjteményeket – jelentettünk meg. A kiadó német cég volt, a zeneműveket a világ számos országában terjesztették, előbb jelentek meg külföldön, mint itthon. A férjem, Zászkaliczky Tamás orgonaművész volt akkor a művészeti igazgató, aki hatalmas kiadói tapasztalatával sokat segített a szerkesztésben, a kéziratok gondozásában. Miután mindkét sorozat nagyon sikeres lett, felkértek, hogy írjak egy alapfokú zongoraiskolát. A tananyagot a régi és a kortárs zenével szerettem volna bővíteni, amihez sikerült megnyernünk Orbán Györgyöt. A zeneszerző – Bartók gyerekeknek szóló zseniális Mikrokozmosza után – mély alázattal közelített a munkához, és mintegy nyolcvan darabot komponált a zongoraiskolába. A hangszertanulást, akármilyen játékosan kezdik el a gyerekekkel, akkor is munka. Minden gyerek szívesen végez munkát, ha látja a célját, az értelmét, és főleg, ha örömet szerez neki. Tizenkét év munkája után jelent meg a négykötetes sorozat – A barátságos zongoraiskola, amelybe három- és négykezes darabokat is betettem. Az alsó szólamot a tanár szólaltja meg. A gyermek már az első órán játszhat hozzá néhány hangot, így ő is azt érzi, hogy részese a zenének. A kis mesterművekkel teli színes füzetek úgy néznek ki, mint a mesekönyvek. Minden kötet végén zenei szakkifejezések magyarázata található és a zeneszerzők élete dióhéjban.
– Hogyan fogadták a gyerekek, és mit szólt hozzá a szakma?
– Mielőtt megjelent a zongoraiskola, a kiadónak lektoráltatnia kellett. Sok álmatlan éjszakám volt, mert rendkívül nagy neveknek adták oda, köztük Kocsis Zoltánnak, aki számomra a mai napig etalon. Közeli kapcsolatban voltunk, ő is dolgozott a kiadónak, én pedig a lányát tanítottam zongorázni. Rendkívül korrekt ember volt, s amikor találkoztunk, azt mondta: „Ági, kitettem a zongorára mind a négy kötetet, és az első hangtól az utolsóig végigjátszottam. Egy vonalat, egy ujjrendet nem tudtam benne kijavítani.” Attól kezdve nem izgultam. Csodálatos visszajelzéseket kaptam a szakmától, de a legfontosabb mégiscsak a gyerekek véleménye: rajonganak érte.
– Kiknek a kérésére született meg A barátságos zongoraiskola magyar–román és magyar–szlovák nyelvű változata?
– Magyar ajkú zongoratanárok írtak Erdélyből és a Felvidékről, hogy nagyon tetszik nekik a zongoraiskola, de a román és szlovák tanítványaik nem tudják elolvasni a címeket és a képaláírásokat. Innen jött az ötlet. A magyar zeneműkiadó, az Editio Musica Budapest Sigrai László igazgatóval az élen nemcsak megjelentette az iskolát, hanem a határon túli terjesztést is szervezi. Számunkra azért is volt fontos a kétnyelvű zongoraiskolák megjelenése, mert én anyai részről Erdélyből, a férjem pedig – szintén anyai részről – a Felvidékről származik. Jó érzés volt valamit letenni az ottaniak asztalára.
– Népszerű feladat gyerekeknek zongoradarabokat írni?
– Bartók Béla óta – Kurtág György Játékok zongorára című több kötetből álló sorozatán kívül – magyar zeneszerző nem foglalkozott olyan mennyiségben és minőségben azzal, hogy gyerekeknek zenét szerezzen, – mint Orbán György. A Kossuth-díjas zeneszerző 148 zongoradarabot írt számukra. A szentendrei zeneiskola – ahol harmincnégy évet tanítottam – 2018-ban és 2022-ben nagy érdeklődés mellett rendezte meg az Orbán György Nemzetközi Zongoraversenyt gyerekeknek.
– Kodály mondja, hogy a gyerekekhez nem leereszkedni, hanem felemelkedni kell. Hogyan lehet ezt a zenetanításban megvalósítani?
– „A manóság: minőség” – írta Fodor Ákos költő. Kocsis Zoltán – aki tűpontosan tudott fogalmazni –, egyik utolsó interjújában a zenei silánysággal kapcsolatban azt mondta: „A lelki szennyezés elérte a kritikus mércét”. A lelki szennyezőket lélektolvajoknak hívta, s úgy gondolom, ellenük csak a megfelelő szellemiségű és minőségű zenével lehet védekezni.
– Min dolgozik most?
– Egy ötkötetes sorozaton, amelynek Kis Akadémia lenne a címe és a legeslegkisebbeknek szól.
