Az írások fiatal nőkről szólnak, tágabb vonatkoztatási rendszerben, mint a párkapcsolat, ugyanakkor az élethelyzeteket, amelyeket a novellák elemeznek, a férfi-nő találkozás hozza létre. A történetek egy-egy sűrű élethelyzetből bomlanak ki, melyeket az elbeszélő élesen fogalmaz meg, mint például az első darabban: „Luca a vetett ágyon ült, és csirkét evett. Látszott, hogy megint gyűlöli a férfiakat.” Vagy az Esemény utáni című novellában: „Persze remegett a kezem most is, nem csoda, azt hinné az ember, a tizedik teszt után már nem izgul, mégis, éppen a rutinnal nő a félelem.”
Az író tehát kitüntetett fontosságúnak tartja a párkapcsolatot.
A párkapcsolat manapság meg tudja-e tartani fontos szerepét az ember életében, vagy a szeretetkapcsolatokat, családot végképp bedarálja a hajszoltság, és ezek következménye, a lelki igénytelenség? – faggatta lapunk a szerzőt.
– Nem hiszem, hogy a lelki igénytelenség lenne az oka. Szerintem mindenkinek fontos a minőségi kapcsolat, hiszen társas lények vagyunk, de már kevesebbet hazudunk magunknak erről. Egy jó házasság, párkapcsolat nagyon sok befektetett munkát igényel, azt hiszem, inkább ettől ijednek meg a legtöbben. Ez az, amire nem hagy energiát az időhiány és az általános kimerültség. De azért látok példákat azokra, akik megpróbálják. Ahogy én tapasztalom, a fiatal házasok körében (ha kevesebben is vannak) sokkal nagyobb arányú az egészséges párkapcsolat, mint a középkorú és annál idősebb generációknál. Az egyedülállók között pedig sokkal több az olyan, aki azért vár vele többet, hogy kellő önismerettel válasszon majd magának párt hosszú távra. Nem vagyok borúlátó, az embernek szüksége van szeretetre és párkapcsolatra, keressük is ezt, de nem mindegy, hogy milyen minőségben jön létre – magyarázta a fiatal alkotó.
A kötet másik meglepetése a lelkiség.
Izer Janka nem öntötte nyakon az írásokat afféle populáris keresztény szósszal, hanem az elbeszélések organikusan vezetnek a könyv tengelyében álló Tihanyi ekhó című novellához, mely poétikailag is a kötet csúcsteljesítménye. Ebben az írásban egy fiatal lány tihanyi elvonulását kísérhetjük figyelemmel. Reménytelennek tűnik a szemlélődés, végül a lány a természet ihletésére mégis gyón, és az imádkozás is megkönnyebbülést hoz: „Éreztem, ahogy csökken a súly a lelkemben, könnyű lettem újra, a szoba megtelt fénnyel.”
A lelki események egy párhuzamos síkon egy haldokló idős pap életében is megtörténnek, ezzel az olvasó figyelme arra terelődik, jó mindig a lehető legtisztábban készen állni a végső útra. Ha az ember egy felolvasóesten a mosolygós Izer Jankát látja, talán nem is gondolja, hogy ezt az elbeszélést ő írta. – Nagyon eltávolodtam a szövegektől azóta. A bennük megjelenő lelkiségnél ma már mélyebb a kapcsolatom ezzel az „ősvilággal”. Tizennyolc évesen volt egy durva törésem a katolikus istenképpel. Onnantól viszont sokkal többet gondolkodtam az élet-halál-születés értelméről, erkölcsről, a lélek törvényeiről, jobban figyelni kezdtem a világra, a jelenlét élményére. Szerintem emiatt sokkal vallásosabb lettem, mint enélkül lettem volna. A természettel is ez hozott össze. Az emberi, de főképp gépi zaj nélküli erdőkön-mezőkön lehet a legkönnyebben a hálát megélni, megérezni – osztotta meg velünk gondolatait arról, hogy a lelkiség és a természet milyen szerepet játszik az életében.
A kötet szereplői emberiek, a szerző humán műveltségű, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett magyar–történelem tanári szakon, és évek óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja.
Újabb meglepetés: szeptembertől építőmérnök alapszakos hallgató. Látjuk a folyamatot évtizedek óta, hogy a humán és a természettudományok modernista szembenállása együttműködéssé változik. Vajon egy huszonéves fiatal hogyan tapasztalja ezt a mindennapokban? – Én is megéltem ezt, például tanultam nyelvészeti matematikát a Pázmányon. Tágabban úgy látom, a társadalmi izoláltság miatt az egység ideája, a harmónia, az ellentétek egymásba oldódásának vágya általánosabb. Talán ezért vannak elmozdulások a középkori (és ókori) gondolkodás idealizálása felé. Azokban az időkben még a vallás és a tudomány nem vált el egymástól. És talán ez a fajta tudományos-vallási „egységvágy” az előidézője a korszakváltásnak, amit az irodalomban is érzünk. Magamat is úgy érzem teljesnek, ha mindkét agyféltekém számára van valami szórakoztató. Az egyik ír, a másik számol, ettől kiegyensúlyozott leszek.
Borítókép: Izer Janka (Fotó: Bakos Zoltán)
