„…Isten és az ördög békességben éltek / Ketten uralták a világmindenséget / Amerre elmentek, csillagok születtek / Lépteik nyomán fénylő napok lettek…” – szól a lemezindító Eposz intrója a karcagi SenoR azonos című albumáról. Gondolatébresztő sorok, amelyek persze akaratlanul is beindítanak valamiféle asszociációt. Ha csupán a viharral, mennydörgéssel illusztrált, Hammond orgonával, valamint akusztikus gitárral kísért bevezető prózát hallgatjuk, pszichedelikáját tekintve, hangulatában akár a Pink Floyd is beugorhat a hetvenes, de inkább a nyolcvanas évek hard rockján szocializálódott hallgatónak.
Amikor az értő, varázslatos ujjak alatt vastagon, zengőn vagy épp torzító pedálon keresztül felsír a gitárok királya, a Fender vagy a Gibson. Amikor nem az egy másodperc alatt lefogott hangok mennyisége, sebessége, hanem az értelmes-érzelmes, de már technikás gitárszólók a „trendik”. Amikor a szerzők azon versengenek, ki tud maradandóbb, ütősebb riffet írni. Amikor a gitár „élet-halál harcot” vív a hangszerek királynőjének is nevezett Hammonddal, amikor a feszes alapokon nyugvó dallam legfényesebb diadalát üli. Amikor a dalszövegek mélyenszántó gondolatokat ültetnek az agyakba, és a fül segítségével örökre befészkelik magukat a mindenható zsűri lelkébe, szívébe. Amikor a rock and roll dübörgését a líra váltja mintegy pihentetőül, bizonyítván, hogy a rock színpada nem csupán az artikulátlan üvöltözés játszótere, terepe.
Amikor a fanatikus hívők lemezboltban igazi lemezeket vásárolnak, s a fizikai hanghordozót kímélendő a zenét magnószalagra, még inkább kazettára másolják. Hogy aztán otthon rongyosra hallgathassák. Amikor tízezrek zarándokolnak kedvencükért stadionokba, sportcsarnokokba, vagy százak (mert csupán annyian férnek be) a fővárosi, illetve vidéki művelődési házakba. Amikor fehér vagy színes iskolakrétával (figyelem, nem a lemoshatatlan nyomokat hagyó festékszóróval!) firkálják fel kedvenceik nevét a házfalakra. Amikor a zene, a rock még „ügy”. Ezt hívják a rock hőskorának.
Másfajta, ma már a közelmúlt történelmébe illeszkedő gondolatokat, asszociációkat is felvetnek az Eposz tételének fentebb idézett sorai. Noha azokban a boldog-szomorú nyolcvanas években, amikor kétpólusú világrend néz farkasszemet egymással a hideg- illetve csillagháború jegyében, és abban a rideg valóságban szó sem lehet arról, hogy a nagyhatalmak együtt alkossanak valami maradandó értéket. De hát Perge Tibor történetmesélő énekes ki is nyilatkozza, hogy régi (no, nem negyven évvel korábbi, akkori kortárs) történetet idéz, és persze – ezt már mi tesszük hozzá – a görög mitológiának is megvolt a maga szabadsága. Miképpen azt is nehéz eldönteni, kettejük közti szereposztásban melyikük az Isten és melyikük az ördög…
Nem véletlen a nyolcvanas évek idézete. Ekkor, vagyis az évtized közepén alakult ugyanis egy frissen végzett zeneiskolásokból álló tinibanda Karcagon – kifejezetten a barátság és az örömzenélés jegyében. A kilencvenes évek trendfordulója aztán megadta a kegyelemdöfést a sikeresnek ígérkező, ám amatőrnek megmaradó, SenoR névre hallgató formációnak, és hát a korábbi „nagy öregeknek” is. Sokan nem tudtak mit kezdeni az egyre vadabb metálos vagy éppen a túlelektronizált, rappesített irányzatokkal, inkább lábhoz tett fegyverrel maradtak csendes szemlélői a rohanó eseményeknek. A SenoR is csak a húsz év eltelte után gondolta úgy, hogy itt az idő: szólaljanak meg csak azok a régi dalok, és toldják is meg mindjárt néhány friss nótával!
Újjászületik tehát az Eposz mint a rock örök mitológiája. A klasszikus formulák jegyében, mint a domináns gitár (Lukács Imre), az aláfestő billentyűk (Perge Adrián), a dallamközpontú opuszok, a basszus (Marosvölgyi Csaba) és a dob (Törőcsik István) biztosította stabil alapokkal. Mintha a Lord és a bakancsos korszak utáni Edda muzsikájának valamiféle elegyét hallanánk. A félreértések elkerülése végett: szó sincs „koppintásról”, hiszen nem mutatható ki semmiféle dallambeli átfedés; az érzést Perge Tibor énekhangja és a dalok hangulata idézi elő. S persze a dalszövegek. Amelyek nem szállnak fel éteri magasságokba – inkább a földön járnak, kifejezési eszközei egyszerűek, érthetőek –, cserébe igényesen megfogalmazottak.
Az Eposz elmélázó mondanivalója után hamar kijózanít a Nézz körül vehemens gitárszólója, a szinte azonnal megjegyezhető verze-refrén dallam, alatta a rock hamisítatlan zakatolásával, dübörgésével. Lukács Imre immár az új gitáros iskola nemzedéke, mindazonáltal érezhetően odafigyel arra, hogy hitelesen hozza a nyolcvanas évek semmivel össze nem téveszthető hangzását. De markánsan ad életjelt magáról a Szerencsecsillag lassú opuszában is, amelyet épp briliáns szólója dob fel. Pergő riffjével és szólójával ugyancsak figyelemre méltó a Jövő század, s nem mehetünk el szó nélkül a Remény tétele mellett sem: érdekes megoldásként a basszus és az akusztikus gitár dominanciája mellett megint csak hangsúlyos és szívmelengető szerepet kap az invenciózus villanygitárszóló.
A Perge család legifjabb zenész sarja, Adrián hamar a billentyűk avatott szakértője lett. Ja, könnyű neki, hiszen a zenész család révén, ahogy mondani szokás, az anyatejjel szívta magába a rock and rollt. Ha akart volna, akkor sem maradhatott volna ki belőle, kölyökkora óta vendégeskedett neves zenekarok színpadain. Zsigereiben érzi a műfajt, erről a hangképet telítő ízes-izgalmas billentyűszőnyegei tanúskodnak.
Hard rockot emlegettünk, ám aki tisztán és csakis e zenei stílust keresi a lemezen, csalódni fog. Mégpedig pozitívan, hiszen Pergééknek eszük ágában sincs mindenáron belefeledkezni a klasszikus, kemény műfajba: éppúgy szembetalálkozunk lassú tempójú blues-zal (Szerencsecsillag), mint a vele rokonságot mutató rhythm and blues-zal (Kolduskirály); ez utóbbi még véletlenül sem összetévesztendő a Mini ugyanezen című örökbecsűjével! S, hogy többféle szín díszelegjen azon a bizonyos palettán, Kálmán György – egykor Dinamit, ma B–52, Triász – kitűnő énekével felvonultatnak egy sodró lendületű, zúzós tételt (Sodort a szél) is, hogy aztán megnyugvásképpen elbúcsúzhassanak egy pusztán zongora-szintetizátor kísérettel felvezetett lírával, amely furcsa módon épp az Ébredésről szól.
Mondanunk sem kell, hogy a klasszikus vagy hard rock nem éppen a 21. század zenekultúrájának a mainstream vonulata. Az e-Music hanglemezkiadó ennek ellenére felvállalt egy mindeddig hivatalos hanghordozó nélküli, ráadásul vidéki zenekart, annak minden kockázatával. Nyilván szem előtt tartva, hogy a SenoR változatos, értékes anyagot tett le a kiadó asztalára. Még akkor is, ha a hangzás (a saját stúdió lehetőségei nyilván behatároltak) nem épp a legtökéletesebb. A tartalom azonban mindent visz.
Borítókép: A zenekar most (Fotó: Zenekari archívum)
