„…Isten és az ördög békességben éltek / Ketten uralták a világmindenséget / Amerre elmentek, csillagok születtek / Lépteik nyomán fénylő napok lettek…” – szól a lemezindító Eposz intrója a karcagi SenoR azonos című albumáról. Gondolatébresztő sorok, amelyek persze akaratlanul is beindítanak valamiféle asszociációt. Ha csupán a viharral, mennydörgéssel illusztrált, Hammond orgonával, valamint akusztikus gitárral kísért bevezető prózát hallgatjuk, pszichedelikáját tekintve, hangulatában akár a Pink Floyd is beugorhat a hetvenes, de inkább a nyolcvanas évek hard rockján szocializálódott hallgatónak.
Amikor az értő, varázslatos ujjak alatt vastagon, zengőn vagy épp torzító pedálon keresztül felsír a gitárok királya, a Fender vagy a Gibson. Amikor nem az egy másodperc alatt lefogott hangok mennyisége, sebessége, hanem az értelmes-érzelmes, de már technikás gitárszólók a „trendik”. Amikor a szerzők azon versengenek, ki tud maradandóbb, ütősebb riffet írni. Amikor a gitár „élet-halál harcot” vív a hangszerek királynőjének is nevezett Hammonddal, amikor a feszes alapokon nyugvó dallam legfényesebb diadalát üli. Amikor a dalszövegek mélyenszántó gondolatokat ültetnek az agyakba, és a fül segítségével örökre befészkelik magukat a mindenható zsűri lelkébe, szívébe. Amikor a rock and roll dübörgését a líra váltja mintegy pihentetőül, bizonyítván, hogy a rock színpada nem csupán az artikulátlan üvöltözés játszótere, terepe.
Amikor a fanatikus hívők lemezboltban igazi lemezeket vásárolnak, s a fizikai hanghordozót kímélendő a zenét magnószalagra, még inkább kazettára másolják. Hogy aztán otthon rongyosra hallgathassák. Amikor tízezrek zarándokolnak kedvencükért stadionokba, sportcsarnokokba, vagy százak (mert csupán annyian férnek be) a fővárosi, illetve vidéki művelődési házakba. Amikor fehér vagy színes iskolakrétával (figyelem, nem a lemoshatatlan nyomokat hagyó festékszóróval!) firkálják fel kedvenceik nevét a házfalakra. Amikor a zene, a rock még „ügy”. Ezt hívják a rock hőskorának.
Másfajta, ma már a közelmúlt történelmébe illeszkedő gondolatokat, asszociációkat is felvetnek az Eposz tételének fentebb idézett sorai. Noha azokban a boldog-szomorú nyolcvanas években, amikor kétpólusú világrend néz farkasszemet egymással a hideg- illetve csillagháború jegyében, és abban a rideg valóságban szó sem lehet arról, hogy a nagyhatalmak együtt alkossanak valami maradandó értéket. De hát Perge Tibor történetmesélő énekes ki is nyilatkozza, hogy régi (no, nem negyven évvel korábbi, akkori kortárs) történetet idéz, és persze – ezt már mi tesszük hozzá – a görög mitológiának is megvolt a maga szabadsága. Miképpen azt is nehéz eldönteni, kettejük közti szereposztásban melyikük az Isten és melyikük az ördög…
