Nem kevés színház vette elő a tavalyi évben Ray Cooney valamelyik komédiáját, aminek az lehetett az oka, hogy nagy volt a nézői igény a felhőtlen szórakozásra. Nehéz év volt a tavalyi, és nehéz években a színháznak a két legfontosabb feladata kerül előtérbe. Az egyik a felhőtlen szórakoztatás, a nevettetés, az, hogy néhány órára kizökkentse az embereket a monoton, gondokkal terhelt életükből, a másik pedig, hogy reményt adjon úgy, hogy közben elgondolkoztat az élet legfontosabb kérdésein. A miniszter félrelép, amelyet Besenczi Árpád rendezésében most a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban mutattak be, a két feltétel közül az elsőt alaposan teljesítette, a másodikat pedig érintőlegesen.
A Miskolci Nemzeti Színházban is decemberben mutatták be a darabot Keszég László rendezésében, és a két közeli bemutató miatt adja magát, hogy némileg összehasonlítsuk a rendezéseket. A két előadás között egyértelmű különbség, hogy a miskolcinak jobb a ritmusa, feszesebb a szerkezete, gyorsabban jönnek a poénok, egyáltalán: az egész színdarab gyorsabb, valamint a színészek is jobban érzik azt, hogy ebben a darabban folyamatosan komédiázni kell. Egy kicsit mindent érdemes túlhangsúlyozni.
A végeredmény pedig az, hogy míg a miskolci előadáson a közönség szinte megállás nélkül nevet, ugyanis a gegek között nem nagyon hagynak nekik pihenőt, addig a kecskemétin többször van csönd. Persze ez nem jelenti azt, hogy az előadás értéktelenebb lenne, csak azt, hogy a kecskemétiek komolyabbra vették a nevettetés gesztusát, a miskolciak viszont átadták magukat annak az érzésnek, hogy ők most felhőtlenül nevettetni akarnak.
Kivétel talán a Járai Máté által alakított miniszteri titkár, aki megpróbál minden megszólalásában komikus lenni, játéka egyértelműen Latabár Kálmánt idézi emlékezetünkbe, de mintha ő is egy kicsit elfáradt volna az év végére. Mindenesetre még elképzelhető, hogy az előadás beérik, felgyorsul kicsit, és a kezdeti gyerekbetegségeket is kinövi. Hangsúlyos a kecskeméti darabban, hogy nem baj az, ha téved az ember, de kell, hogy legyen megbocsátás, mert a kultúrkörünk lényegéhez mindez hozzátartozik. Az Adorján Bálint által alakított miniszterrel a kecskeméti darabban viszont az a baj, hogy túlságosan komoly és koncentrált, pedig az ő feladata, hogy feladja a labdát a miniszteri titkárnak, aki aztán nem habozik leütni azokat. Ám ehhez több komolytalanságra van szükség. A miniszter feleségét alakító Hajdú Melinda viszont egészen jó hangsúlyokkal érzékelteti, hogy ért és tud ő mindent, nem szeretné törésre vinni a dolgokat, de az biztos, hogy mindent megtesz azért, hogy egy életre megleckéztesse a hűtlenkedő férjét.
Besenczi Árpád darabja után ugyanis úgy áll föl a néző a színházi székekből, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy hűtlenkedjen. Annyira soknak érezzük a ráadásul hűtlenkedésig el sem jutó éjszakai kaland okozta kalamajkát, hogy az ember a darab után egy kis pihenőre vágyik.
Némi megnyugtató zenehallgatásra. Arról van ugyanis szó, hogy míg a miskolci előadás végén feloldották a feszültséget némi zenés betéttel és azzal, hogy visszaállították a világ rendjét, vagyis mindenki visszatért a párjához, addig a kecskeméti előadás után maradt némi feszültség a nézőben. Ami egyébként nem feltétlenül rossz, még az is lehet, hogy mindez azt eredményezi, hogy ennek az előadásnak a befejezésére jobban fogunk emlékezni. Másrészről meg azt is érdemes megjegyezni, hogy a feszes darab okozta feszültség feloldása nézőbarátabb megoldás.
Mindenesetre érdemes megnézni a kecskeméti előadást, már csak azért is, mert Járai Máté az egyik monológjában egészen szellemesen és a modern színházra jellemző önreflexív módon beleveszi az adott színházi pillanat jelenét is, a kecskeméti színjátszás egy-két nagy dobását, így a monológ arról is szól, hogy a színészi játék hogyan alakul át a nézőben igazsággá.
Borítókép: jelenet a komédiából (Fotó: ifj. Háry Péter)
