A Budaörsi Latinovits Színház Kurázsi és gyerekei címmel mutatta be Zsótér Sándor rendezésében Bertolt Brecht színművét, és nemcsak azért gondol azonnal minden néző az orosz–ukrán háborúra, mert a szereplők jószerivel kék és sárga színű jelmezekben játszanak, hanem mert mindjárt az előadás elején arról van szó, hogy ha sok pénzt fektet be valaki egy háborúba, akkor annak a többszörösét akarja kivenni, és amíg nem tudja kivenni a többszörösét, addig nem is kívánja, hogy annak a háborúnak vége legyen. És mindjárt meg is érti mindenki, hogy tulajdonképpen miért tart az orosz–ukrán konfliktus is már egy éve, és miért nem sikerül siettetni a Nyugatot, hogy béke legyen.
A Kurázsi és gyerekei Zsótér Sándor rendezésében kiállás a béke mellett
Zsótér Sándor legújabb rendezésében nem szekéren közlekedik Kurázsi, hanem elektromos autóval furikázza mindazt, amit ad és vesz, no meg persze a gyerekeit, már ha éppen felszállnak a járgányra. A színdarab felénél viszont a néző azzal szembesül, hogy nem lát mást, mint azt, hogy körbe-körbe karikába megy ez az ökomobil járgány, amely egyértelműen azt szimbolizálja, hogy ennek az egész küzdelemnek semmi értelme nincsen. És nemcsak azért nincsen semmi értelme, mert Kurázsi nem jut egyről a kettőre, hanem azért, mert az efféle pénzszerzés senkit nem tesz boldoggá.
Zsótér Sándor koncepciója az lehetett, hogy a Budaörsi Latinovits Színház közönsége a saját bőrén érezze, mit jelent a háború. Ez pedig nemcsak abban realizálódott akaratán kívül, hogy a szünetben többen felvették a kabátjukat, mert fáztak a színházban (jól tudjuk a fűtésszámlák és a háború kapcsolatát), hanem leginkább abban jelentkezett, hogy az előadás vége felé mindenki dobolhatott Kurázsi néma lányával a székek alá helyezett fémdobozokon, hangosan és elkeseredetten, egészen addig, míg a lánnyal együtt mindannyian megélhettük, legalábbis lelkiekben, mit jelent, ha lelövik az embert.
A főszereplő egy elviselhetetlenül rikácsoló gaz némber
Nemcsak látjuk, tudjuk jól, hogy Kurázsi elveszíti minden gyermekét, mert aki a háborúból nyerészkedni próbál, azt a legnagyobb büntetéssel sújtja az Isten, másrészről mindig megrázó az a közöny, amely előre viszi ezt a nőt.
Azért megrázó mindezt látni, mert Kurázsi jól szimbolizálja a modern korunk emberének önzőségét. Nézi, csak nézi a közönség ezt a megtestesült önző közönyt, amely nemcsak semmilyen erkölcsi alapelvet hírből sem ismer, de azt sem érti, hogyan hihet bárki is bármiben. Zsótér Kurázsija elviselhetetlenül rikácsoló gaz némber, Spolarics Andrea teljes személyiségét feladva egy gépet kanyarít a színpadra, egy olyan embert, aki robot üzemmódban szenved.
Rossz nézni ezt az élőhalottat, rossz nézni ezt a színdarabot is egy idő után, de valószínűleg ez volt a koncepció, mármint az, hogy vannak emberek, akik lyukat beszélnek a hasunkba, miközben gondolataik csak a pénz körül forognak.
Zsótér Sándor a brechti színház rémálmát álmodta a színpadra, egy olyan világot, ahol már szinte csak elidegenítő effektusok vannak. Elidegenedett embereket látunk, akik hiába tollasoznak, soha nem fognak megtollasodni, mert ők az örök vesztesek. Leginkább azért, mert képtelenek hinni bármiben és bárkiben is. Hiába járunk a színdarab szerint a harmincéves háború idején, nemcsak az elektromos autó utal arra, hogy a modern ember prototípusa rémisztgeti a közönséget, hanem az is, hogy annyira szövegcentrikus a rendezés, hogy nem tudunk másra gondolni, mint arra az információdömpingre, ami nap mint nap ránk zúdul, és amivel pontosan annyira nem tudunk mit kezdeni, mint Kurázsi folyamatos szövegelésével, aki azért sem képes egy pillanatra csöndben maradni, mert akkor biztosan lecsapna rá a lelkiismerete, de nem hagyja, inkább beszél, csak beszél kifulladásig. A néma lányt Nagy Katica, a prostituáltat pedig Páder Petra hozza megrázóan, és ekkor szembesülünk azzal, hogy mindkét lány teste hogyan lesz a háborúban eltorzult lelkű férfiak martalékává. Pokoli ez a darab, ahogy a háború is pokollá teszi az életünket is.
Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Borovi Dániel)
