Zsótér Sándor a brechti színház rémálmát álmodta a színpadra, egy olyan világot, ahol már szinte csak elidegenítő effektusok vannak. Elidegenedett embereket látunk, akik hiába tollasoznak, soha nem fognak megtollasodni, mert ők az örök vesztesek. Leginkább azért, mert képtelenek hinni bármiben és bárkiben is. Hiába járunk a színdarab szerint a harmincéves háború idején, nemcsak az elektromos autó utal arra, hogy a modern ember prototípusa rémisztgeti a közönséget, hanem az is, hogy annyira szövegcentrikus a rendezés, hogy nem tudunk másra gondolni, mint arra az információdömpingre, ami nap mint nap ránk zúdul, és amivel pontosan annyira nem tudunk mit kezdeni, mint Kurázsi folyamatos szövegelésével, aki azért sem képes egy pillanatra csöndben maradni, mert akkor biztosan lecsapna rá a lelkiismerete, de nem hagyja, inkább beszél, csak beszél kifulladásig. A néma lányt Nagy Katica, a prostituáltat pedig Páder Petra hozza megrázóan, és ekkor szembesülünk azzal, hogy mindkét lány teste hogyan lesz a háborúban eltorzult lelkű férfiak martalékává. Pokoli ez a darab, ahogy a háború is pokollá teszi az életünket is.
Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Borovi Dániel)
