Oravecz Imre: Az ember sosem lehet elégedett a produktummal

A magyar irodalom magányos, megkerülhetetlen, meghatározó alakja Oravecz Imre. A közelmúltban A megfelelő nap című kötete újrakiadásával köszöntötte nyolcvanadik születésnapján kiadója. A kerek ünnep alkalmából készített interjúban ismét válaszolt a kérdésre, miért utasította vissza 1989-ben a József Attila-díjat.

20230216 Budapest A Magvető Kiadó A megfelelő nap című verseskötettel köszönti a ma nyolcvanéves Oravecz Imre költő, író, műfordító. Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Egy másik kitüntetést, a József Attila-díjat visszautasította. Vajon miért?

– Sokszor kaptam már ezt a kérdést, és egy ideje nem válaszolok rá. Ugyanis fogalmaim szerint nyilvánvaló, hogy egy megtűrt író, aki abban a rendszerben voltam, miért utasít vissza egy állami díjat. De most kivételt teszek, hiszen olyan is olvashatja ezt az interjút, aki akkor még nem élt, vagy történelemből gyenge, és nem tudja, mit jelentett az a bizonyos 3 tés-besorolás. Vagyis: azért utasítottam vissza 1989 tavaszán a József Attila-díjat, mert nem fogadhattam el simogatást attól a kéztől, amely addig csak pofonokat adott.

– Szintén az előbb idézett Ötven után-ban ez áll: „írtál három jó verset”. Melyek lennének ezek?

– Ez nem szó szerint értendő. Lehet, hogy csak három jót írtam, de az is lehet, hogy csak egyet. A lényeg az, hogy keveset. Már csak azért is, mert sok jót nem lehet. Mikor azt a verset írtam, konkrétan nem gondoltam egyikre sem. Most pedig csak úgy tudnék hármat kiválasztani, ha nekilátnék elolvasni az összeset.

– Hogy érzi, az azóta eltelt évtizedekben írt újabb három jó költeményt?

– Remélem, igen.

– Önkritikus, maximalista? Mint kiadója szervezte születésnapi beszélgetésen elmesélte: a belíven javít, kihúz minden rossznak véltet.

– Mindkettő. Mi más lehetnék? Ezek hozzátartoznak az írósághoz. Miként az is, hogy 

nincs végleges szöveg. Az ember sosem lehet elégedett a produktummal. Persze, előfordul, hogy ront rajta, mikor azt hiszi, hogy javít.

– Egytémás szerzőnek tartja magát, akinek egyetlen témája a halál, az elmúlás. Ez tudatos vállalás?

– Vannak munkáim, amelyekről állítható ez, de a legtöbbnek nem ez a tárgya, mégis arról, vagy arról is szólnak. Ott van az ellenpélda, A rög gyermekei című regényem második része, a Kaliforniai fürj. A kritika kivándorlásregénynek nevezi és okkal. De nem csak a kivándorlásról szól. Nem jó, ha valami csak egy dologról szól.

– Mondhatjuk, egyszereplős szerző, amennyiben önmagáról ír, írt a legtöbbet. Vagy rosszul gondolom?

– Furcsa kategória, de értem. Az ember nem ír mindig magáról – lásd regényem! –, de valamilyen szinten mindenében jelen van. Közvetve, vagy közvetlenül, de inkább közvetve, áttételesen.

Az író legelső valóságforrása önmaga. Mint mindenkivel, vele is történik az élet, szállítja a nyersanyagot, amelyet aztán alakít, gyúr. Az idegen, a kölcsönzött matériát is önmagán engedi át.

– Ráadásul a téma, a szereplő mellett a kulissza is azonos, szülőfaluja, ahová több évtizede visszaköltözött, Szajla. A szajlai hétköznapok. Ez sűrűsödik az Örömóda című versében: „már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.” Szajlában ott az egész világ?

– Igen, de nem a mai Szajlában, hanem a régiben, amely minden értékével együtt megsemmisült. De emléke tovább él bennem és gyászolom. Nekem univerzumom, szellemi, lelki középpontom, független attól, hol lakom a világban. Úgy hozta a sors, hogy egy ideje valóban újra itt. De ettől nem könnyebb. Miért is lenne attól könnyebb szerettünket nélkülözni, hogy ott vagyunk, ahol gyilkosság áldozata lett?

Borítókép: Oravecz Imre (Fotó: Kurucz Árpád)