Oravecz Imre: Az ember sosem lehet elégedett a produktummal

A magyar irodalom magányos, megkerülhetetlen, meghatározó alakja Oravecz Imre. A közelmúltban A megfelelő nap című kötete újrakiadásával köszöntötte nyolcvanadik születésnapján kiadója. A kerek ünnep alkalmából készített interjúban ismét válaszolt a kérdésre, miért utasította vissza 1989-ben a József Attila-díjat.

20230216 Budapest A Magvető Kiadó A megfelelő nap című verseskötettel köszönti a ma nyolcvanéves Oravecz Imre költő, író, műfordító. Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Mondhatjuk, hogy szabálytalan a költői pályakezdése? Tudniillik nem magyarországi folyóiratokban jelentek meg először versei.
– Szabálytalannak szabálytalan, de nem ezért. Úgy emlékszem, itthon, az Alföldben jelentem meg először, de ebben a megjelenésben nem volt köszönet. A következő lapszámban közöltek egy olvasótól vagy álolvasótól egy ellenverset, egy gúnyverset, amely arról szólt, hogy művem annyira értelmetlen, hogy talán magam sem értem. Vagyis nemcsak hogy nem vállaltak, de meg is támadtak. Ellentétben például a nem magyarországi folyóiratok egyikével, az újvidéki Híddal, amelybe még kísérő tanulmányt is írattak rólam.

Fotó: Kurucz Árpád

– Az szintén szokatlan, hogy első kötete megjelenését követően majd egy évtizedet kellett várni a következőre. Miért is?

– Oka az volt, hogy első kötetem után sokáig nem írtam verset. Úgy láttam, hogy a Héj folytathatatlan, zsákutca. De legalább ennyire közrejátszott a leállásban, hogy szememben az irodalom veszített jelentőségéből. Úgy gondoltam, hogy az élet, az életem fontosabb, mint az írás, és azt kell élnem, nem holmi álmot kergetni, amit az akkori magyar körülmények még külön is megnehezítettek.

– Ráadásul elhagyta Magyarországot, s meg sem állt az Egyesült Államokig. Mint írja az Ötven után című versében: „többször inadba szállt a bátorságod, és elfutottál a hazából”. Mitől lett oda a bátorsága, ami útra indította?

– Ha az ember íróként, állampolgárként folyamatosan ellenállásba, vegzálásba ütközik, akkor egy idő után fél, és aki fél, az előbb-utóbb megijed. És aki megijed, az vagy összeszedi magát, és megerősödik, vagy meggyengül, és feladja. Velem az utóbbi történt meg többször, és az Egyesült Államokban akartam új életet kezdeni.

– Első kötete megjelenésének esztendejében Kassák-díjat kapott. Ezt kiknek ítélték oda?

– Ez a párizsi Magyar műhely díja volt. Nem tudom már, kik részesültek benne előttem vagy utánam. Engem 1972-ben, talán az első kötetem alapján érdemesítettek rá. A díjhoz tartozik még, hogy nem sokkal azután szakítottam a lappal, mert úgy találtam, hogy szerkesztői kollaborálnak az itthoni kultúrairányítókkal.

– Egy másik kitüntetést, a József Attila-díjat visszautasította. Vajon miért?

– Sokszor kaptam már ezt a kérdést, és egy ideje nem válaszolok rá. Ugyanis fogalmaim szerint nyilvánvaló, hogy egy megtűrt író, aki abban a rendszerben voltam, miért utasít vissza egy állami díjat. De most kivételt teszek, hiszen olyan is olvashatja ezt az interjút, aki akkor még nem élt, vagy történelemből gyenge, és nem tudja, mit jelentett az a bizonyos 3 tés-besorolás. Vagyis: azért utasítottam vissza 1989 tavaszán a József Attila-díjat, mert nem fogadhattam el simogatást attól a kéztől, amely addig csak pofonokat adott.

– Szintén az előbb idézett Ötven után-ban ez áll: „írtál három jó verset”. Melyek lennének ezek?

– Ez nem szó szerint értendő. Lehet, hogy csak három jót írtam, de az is lehet, hogy csak egyet. A lényeg az, hogy keveset. Már csak azért is, mert sok jót nem lehet. Mikor azt a verset írtam, konkrétan nem gondoltam egyikre sem. Most pedig csak úgy tudnék hármat kiválasztani, ha nekilátnék elolvasni az összeset.

– Hogy érzi, az azóta eltelt évtizedekben írt újabb három jó költeményt?

– Remélem, igen.

– Önkritikus, maximalista? Mint kiadója szervezte születésnapi beszélgetésen elmesélte: a belíven javít, kihúz minden rossznak véltet.

– Mindkettő. Mi más lehetnék? Ezek hozzátartoznak az írósághoz. Miként az is, hogy 

nincs végleges szöveg. Az ember sosem lehet elégedett a produktummal. Persze, előfordul, hogy ront rajta, mikor azt hiszi, hogy javít.

– Egytémás szerzőnek tartja magát, akinek egyetlen témája a halál, az elmúlás. Ez tudatos vállalás?

– Vannak munkáim, amelyekről állítható ez, de a legtöbbnek nem ez a tárgya, mégis arról, vagy arról is szólnak. Ott van az ellenpélda, A rög gyermekei című regényem második része, a Kaliforniai fürj. A kritika kivándorlásregénynek nevezi és okkal. De nem csak a kivándorlásról szól. Nem jó, ha valami csak egy dologról szól.

– Mondhatjuk, egyszereplős szerző, amennyiben önmagáról ír, írt a legtöbbet. Vagy rosszul gondolom?

– Furcsa kategória, de értem. Az ember nem ír mindig magáról – lásd regényem! –, de valamilyen szinten mindenében jelen van. Közvetve, vagy közvetlenül, de inkább közvetve, áttételesen.

Az író legelső valóságforrása önmaga. Mint mindenkivel, vele is történik az élet, szállítja a nyersanyagot, amelyet aztán alakít, gyúr. Az idegen, a kölcsönzött matériát is önmagán engedi át.

– Ráadásul a téma, a szereplő mellett a kulissza is azonos, szülőfaluja, ahová több évtizede visszaköltözött, Szajla. A szajlai hétköznapok. Ez sűrűsödik az Örömóda című versében: „már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.” Szajlában ott az egész világ?

– Igen, de nem a mai Szajlában, hanem a régiben, amely minden értékével együtt megsemmisült. De emléke tovább él bennem és gyászolom. Nekem univerzumom, szellemi, lelki középpontom, független attól, hol lakom a világban. Úgy hozta a sors, hogy egy ideje valóban újra itt. De ettől nem könnyebb. Miért is lenne attól könnyebb szerettünket nélkülözni, hogy ott vagyunk, ahol gyilkosság áldozata lett?

Borítókép: Oravecz Imre (Fotó: Kurucz Árpád)