Az ünnepi beszélgetést megelőzően Fekete Vince és Krusovszky Dénes olvasta fel az alkalomra írt költeményét, míg Krasznahorkai László írását A megfelelő nap szerkesztője, Szegő János, aki Bezerédi Zoltán színművész előadását követően faggatta Oravecz Imrét.
Milyennek tartja verseit Oravecz Imre?
A kötet első ízben huszonegy esztendővel ezelőtt jelent meg a pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában. Most, midőn a költő megkapta az úgynevezett belívet, a lapokat kézbe véve úgy érezte, nem ő írta a verseket, azonban neki kellett ülni átolvasni, javítani húzni. Kihúzni, amit rossznak vélt utólag. Ezt idővel minden költeményére igaznak tartja, ám akkor nem maradna semmi a kötetekből. Az embert gyengesége meggátolja, hogy mindent kihagyjon, noha százból ötven oldalt bármikor ki lehetne húzni.
A megjelenést követően, amikor könyv formát öltött, kezdte sajátjának érezni Oravecz Imre A megfelelő napot. Nézegette, gyönyörködött benne. Neve a köteten, mindez jót tett hiúságának. Noha tudja, a szöveg sosem végleges, tudniillik a szerző halála utáni kiadásokban módosíthatnak, átszerkeszthetik, kihagyhatnak verseket. Ezért is jutott arra a meggyőződésre, hogy ideális esetben holt nyelven kellene írni, olyanon, amelyen semmilyen közösség sem beszél. A holt nyelv nem változik. Szemben a most beszélten, amely ezer év múltán érthetetlenné válik az akkor élők számára.
Mindenki önmagát ismeri a legjobban
Irodalomtörténeti viták tárgya, vajon Oravecz Imre lírája, prózája személyes avagy éppen hogy nem. A mester úgy tartja:
kézenfekvő azzal foglalkozni, amiről azt hisszük, jól ismerjük. S bár nem feltétlenül értjük magunkat, de önmagunkról tudjuk a legtöbbet.
A létezés tapasztalata mindannyiunk számára azonos – függetlenül, hová születünk, hol növünk fel –, meghatározható kulcsszavakkal. Ezért olvassák el a műveket az olvasók. Végtére valahol mindannyian egyformák vagyunk. Mindannyian része vagyunk a természetnek: születünk, növekszünk, emésztünk, s jön a pusztulás.
Természetesen szóba került az alkotó szülőfaluja, ahová 2001-ben hazaköltözött. Szajlán pont olyan komfortban él, akár bárki Budapesten, jegyezte meg Oravecz Imre. Az egykori faluban mindenki ismerte a másikat, azt fogyasztották, amit megtermeltek. Nem voltak kiszolgáltatottak. A nagyvárosi létezés ellenben nem embernek való. E gondolat kapcsán hozta elő az amerikai tartózkodása alatt megismert indián bölcsességet, miszerint a hopik – akik nem építettek nagyvárosokat – úgy tartották: egy helyen egyszerre legfeljebb kettőezer-ötszázan élhetnek.
Eztán felidézte, miért költözött haza az Egyesült Államokból Magyarországra: a chicagói magasvasút mellett bérelt lakást, s elviselhetetlen volt a hatpercenként, közvetlen közelben tovarobogó szerelvény. Amely szerelvények egyike hazatérte után leszakadt, utasai odavesztek.
