Az Oravecz-rajongók számára a szintézisjelleg az, ami kiemelt helyet biztosít a kötetnek az életműben és az olvasási élményben egyaránt: míg a Halászóember verseit a múlt minél pontosabb megrajzolásának kétségbeesett, mégis fegyelmezett kísérlete és vágya jellemzi, addig a pusztítóan tökéletes, felemelően lesújtó, katartikusan lelket megviselő Távozó fa az öregedés és az elmúlással való szorongó, mégis férfias számot vetés verseit adja – ha pedig ez a két jellegzetesség szintetizálódik, abból ugyancsak nagy olvasói megrendülést kiváltani képes kötet születhet.
Az érző, emlékező férfi versei ezek, és bár sokszor van bennük szó a halálról, soha nem mondhatjuk, hogy a halálfélelem versei – jóval inkább a haláltudat versei kifejezés illik rájuk. A félelmet ugyanis lépten-nyomon elűzi a természet, a környezet, az egyéni élet apró örömeinek megfigyelései fölött érzett törékeny elégedettség, a kevés, de intenzív boldog pillanat, a gyakran önvádtól sem mentes megállapítási öröm, és ez még akkor is így van, ha a versek hangja szimpatikusan fanyar, borongós, az olvasót rendre megtisztítóan elkeserítő. Rövid versek ezek, benyomások, helyzetek villannak fel bennük, hogy aztán egy-egy szinte aforizma tisztaságú és kérlelhetetlenségű zárlatot kapjanak – valóságos haikuk:
Június 21., / ma legrövidebb az éjszaka, / holnaptól nyúlik: / holnaptól nehezebb lesz élni” (Napforduló); „Milyen erős alkotmány az emberi elme, / mi minden megfordult már a fejemben, / és kibírta” (Az elme dicsérete); „Kincsekkel megrakodva mentem el a falumból legénykoromban, / üres kézzel tértem meg öregemberként (Amerikás keserve).
Amikor nem szinte a letaglózásig hatásos (lásd még: „Ujiszkóban az erdő alatt, a magaslestől lőtávolságra van egy etető”, áll mindössze egyetlen sorból a Vesztőhely című vers; vagy íme a Hova? című alkotás három sora: „Pesten idegen vagyok. / Szajlán csak a halottak várnak. / Hova menjek?”), akkor meg a magyar irodalmi hagyományhoz kapcsolódik lágyan és természetesen ez a költői világ, és ha olyan kedve támad, József Attilát megidéző képekkel operál: „A világólon csattan a retesz, / és villózni kezdenek a képernyők. / Elégedett röfögés és szalma a bolygón. / A kiömlött moslékról felszállnak / és elbújnak a csillagokon a verebek.” (Est című vers.) Vagy tágabb magyar irodalmi kontextusba helyezi magát, iróniával, saját értékének tudatával: „Ungvárnémeti Tóth László, Tompa Mihály, Juhász Gyula, / vegyetek fel klubotokba! // Sokáig azt hittem, / hogy verseim az olvasók körében találnak legnagyobb ellenállásra, / holott az írók, irodalmárok ütköztek meg rajtuk legjobban, / és belőlük váltottam ki velük a legtöbb rosszallást is” – áll az Irodalom című vers egy helyén. Itt van a Bőség című vers:
Könyvsiker, elismerés, díj ötvenhat évesen / és egy ifjú nő odaadó gyengédsége. / Most adsz sokat, Uram, / mikor már a keveset is visszaveszed?
A nehézségeket, az öregedést sztoikus nyugalommal, néha szinte derűvel viseli és szemléli, de a saját tapasztalat aggodalom nélküli feltárása az olvasói élménybe rettenetes tőkesúlyt helyez:
Ne figyeld folyton magad, / ne keresgélj lázasan az egészségügyi lexikonban, / ne szaladj azonnal orvoshoz, / ne akard feltartóztatni a feltartóztathatatlant, / ha újabb jelét fedezed fel magadon a hanyatlásnak (Maxima).
Borzasztóan felzaklató költészet ez, és rendre elcsodálkozom, hogy lehet egy bizonyos versnyelv és versvilág a kedvencem, mikor ennyire megvisel – egyszerre félek olvasni, de folyton vágyom is rá, mert megtisztít, kiéget belőlem minden rosszat. Hogy ismét a költőt idézzem, Az agónia kohója című versét: „Kiolvaszt majd belőled / minden tisztátalant, szennyeset.” Soha költő még ilyen hatással nem volt rám (talán Áprily Lajos némelyik versét kivéve), és biztos vagyok benne, hogy aki nem fél alámerülni ennek a költészetnek a Mariana-árkába, ugyanígy fog érezni. Isten éltesse a nyolcvanéves Oravecz Imrét, hogy még sokáig rendíthesse meg rendíthetetlen hűségű olvasói lelkét.
Oravecz Imre: A megfelelő nap. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Borítókép: Oravecz Imre (Fotó:MTI/Kollányi Péter)
