A nagy generáció utolsó nagy találkozása

Két fontos üzenetet is hordoz a magyar Woodstockként elhíresült diósgyőri popfesztivál ötvenéves jubileuma. Egyfelől hidat építeni a különböző zenei irányzatok között, másfelől a mai puskaporos helyzetben a szervezők szerint szükség van és lesz az ilyesfajta összekovácsoló erőre. Június 10-én, a diósgyőri vár melletti lovagi tornák terén valamint az amellett felállított két színpadon kora délutántól másnap hajnalig dübörög a rock, szól a blues, a progresszív, vagy épp a könnyedebb alter-pop muzsika – kinek-kinek kedve szerint. A régmúltról a jelenről és a jövőről a 2023-as diósgyőri rockfesztivál ideológusával/történetírójával, a Miskolc kulturális ügyeinek polgármesteri megbízottjával, Fedor Vilmossal beszélgettünk.

– Fél évszázada, hogy a diósgyőri futballstadionban megrendezték Magyarország, mi több, Közép-Európa első és napjainkig ható zenei fesztiválját. Akkor tizennégy zenekar lépett színpadra, amelyek jó része ma már nem létező formáció. Ötven esztendővel később – napra ugyanazon időpontban – Miskolc város önkormányzata felvállalta a jubileumi rendezvényt. Milyen koncepcióval kívánják megvalósítani, hiszen az eredeti előadók nagy része ilyen-olyan okból nem „hadra fogható?” 
– Így igaz, ötven év elteltével nehéz lenne rekonstruálni az eredeti felhozatalt, lehetetlen az akkori formációk színpadra állítása. Kevesen maradtak közülük, pláne aktív zenészek. Akik még köztünk vannak, nem biztos, hogy azok egészségi állapotuk alkalmassá teszi őket egy ilyen megméretésre. Gondoljunk arra, hogy az évek során olyan legendák távoztak az élők sorából, mint Bergendy István vagy Orszáczky Jackie a Syriusból és sokan mások. Számba kellett venni tehát, kik azok a ma is aktív muzsikusok, akik szívesen fellépnének a jubileumi rendezvényen; ehhez kellett igazítanunk a koncepciót. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mit mond ez a fesztivál egy ma élő embernek, annak, aki nem volt ’73 részese. Van-e a megmozdulásnak valamilyen üzenete? Meg lehet-e valósítani ötven esztendő múltán egy ilyen nagyszabású rendezvényt? Vajon kíváncsiak lesznek-e rá az emberek? A megkeresések kivétel nélkül pozitív visszajelzést eredményeztek. Azt gondolom, ennek a városnak, Miskolcnak, ápolnia kell ezt a hagyományt. Ezen túlmenően a rendezvény személyes ügyemmé vált; tartozom annyival a zenei úttörőknek, hogy ezt az ötvenéves jubileumi fesztivált megcsináljuk a Miskolci Kulturális Központ szervezésében. És még valami: a realitásokat figyelembe véve, véleményem szerint a hatvanéves évfordulót már nehéz lesz megszervezni. Ez lehet a nagy generáció utolsó nagy találkozása.

– Milyen zenei-társadalmi jelentősége van a diósgyőri fesztiválnak vagy koncertnek, ahogy akkoriban nevezték?
– Annak idején popfesztiválként rögzült a köztudatban, noha a plakátokon popkoncertként hirdették. Nem is nagyon engedték volna a fesztivált, ám végül azzá lett. A zenekarok jelentős része beatmuzsikát játszott, annak is a lágyabb, könnyebb fajtájából. Emellett olyan zenekarok is jelentkeztek, amelyek egészen különleges, progresszív zenével léptek föl, mint a Mini, a Theatrum, a V’73, vagy akár az előbb említett Syrius. Egészen más jellegű programmal jelentkezett a Koncz Zsuzsa, Illés, a Tolcsvayék és a Trióból összeállt KITT Egylet, amelynek ez volt az első jelentős koncertje. Az utolsó is egyben, hiszen nem sokra rá az Illés és vele ez a formáció is feloszlott. Ismert, hogy a tagság egy részéből még abban az esztendőben megalakult a Fonográf.

Óriási dolog, hogy valahonnan elindult valami, ahogy a szakírók is megfogalmazták, a „kis magyar Woodstock”. Magam részéről a „kis” jelzőt elhagynám: sokkal jobban hangzik, hogy „magyar Woodstock”. Amely egy periódus végét is jelentette egyben. ’63 környékétől számítható a beatkorszak, amely tíz év múltán a diósgyőri popfesztivállal lezárult. 

Elindult egy egészen másfajta zenei irányzat, amely bizonyos tekintetben jelentősen felpuhult. Már nem számított annyira a szövegi mondanivaló, a zene polarizálódott: egyfelől könnyedebb, poposabb, másfelől feszesebb, keményebbé lett. Egy hosszú hajú, farmeres nemzedék rádöbbent arra, hogy amiért lelkesedett, amiben hitt, az istenkeresés, a háborúellenesség korszaka, véget ért. 
A rendezvény deklarált célja, hogy a miskolci Gárdonyi Művelődési Ház melletti területen létrehozzanak egy ifjúsági parkot, amelyet a fesztivál bevételéből kívántak finanszírozni. Ehhez az „ügyhöz” adták a nevüket, hordták össze a felszerelésüket és mondtak le fellépési díjukról az ország jelentős zenekarai, amely ma is az összefogás, az együvé tartozás szép példázata.

– A fesztivál idején tizenkilenc éves volt. Milyen személyes emlékeket őriz a rendezvényről? 
– Természetesen közönségként vettem részt a fesztiválon, noha Slamovits Istvánnal, az Edda Művek későbbi gitárosával zenéltem már akkor. Hatéves korom óta hegedültem, és persze engem is elsodort a beat hulláma. Illésen, Omegán nőttem fel, a zenéjük hatására aztán le is tettem a hegedűt; nyolcadikos általános iskolásként pedig elkezdtem gitározni, majd jöttek a zenekarok. Épp hogy végeztem az érettségi vizsgámmal, Kaposvárra kellett volna mennem felvételizni. A fesztivál miatt azonban elhalasztottam az utazást egy nappal. Zsúfolásig telt a stadion, hiszen – mint beszéltünk róla – ez volt az első ilyen jellegű rendezvény. Óriási dolog, hogy ezek a neves zenészek eljöttek Miskolcra és mi élőben, egy egész napos koncerten találkozhattunk velük. Főként az utolsóként fellépő Bergendy együttessel, amely ekkor élte fénykorát. Később tudtam meg, hogy a fesztivál milyen komoly rendőri felügyelet mellett zajlott, amiből mi keveset érzékeltünk. Nyilván láttuk, hogy rendőrök, meg ifjúgárdisták vigyázzák a rendet, akik nem engedték fel a közönséget pályára. Nem csupán itt, de másutt sem.

– Hogy élték meg azokat az atrocitásokat, amelyek azért némileg beárnyékolták ezt az eufóriát?

Amiket utólag írtak a rendezvényről, nem mindenben fedi a valóságot. Egyetlen rendbontást tapasztaltunk csupán, hogy a koncert végén fellépő Bergendy műsora alatt valaki berohant a füves pályára, akit kizavartak a rendőrök. Maga a koncert minden különösebb esemény nélkül ment le. Az elhíresült Bródy-beszédre közönségként nemigen reagáltunk. Számomra jópofa történet volt, hogy egy színpadon álló zenész megköszöni a rendőröknek, hogy szállást adtak a városba érkező fiataloknak. Utólag konstatálva az esetet, és ezt Bródy Jánossal is beszéltük, a hatalomnak jó alkalom, ürügy volt arra, hogy a meglehetősen kritikus, lázadónak minősített zenész-szövegírót – már csak korábbi megnyilvánulásai okán is – „kivonja a forgalomból”, elhallgattassa. Érdekesség, hogy az erre vonatkozó hivatalos iratok – feljelentés, kihallgatás jegyzőkönyvei – annak ellenére kerültek elő hiánytalanul a levéltárból, hogy a dosszién olvasható volt, hogy „1988-ig megsemmisítendő!”. Csakhogy erre nem került sor valamiért…

– A tízéves (első) évforduló óta rendszeresen tartanak megemlékezéseket, sőt utóbb már a köztes, negyvenötödikre is szerveztek koncerteket. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtak? 
– Mindenekelőtt azzal, hogy ez a fesztivál egyáltalán életben maradt. Elég csak a Woodstock ötvenedik évfordulós rendezvényére gondolni, amely tudvalevően nem volt sikeres. Alapvetően megváltoztak a viszonyok. 

A Woodstock annak idején határozott céllal jött létre: a tömegkultúra, a mainstream tagadása, a társadalmon kívüliség, a vietnami háborúellenesség és a többi, összehozott egy generációt. Mindez nem csupán öltözetében, megjelenésében öltött testet, de a fiatalok szemléletében, világnézetében is mélyreható változásokat eredményezett. Azt gondolom, ez a fajta összetartozás érzés a mai napig él az emberekben. Sőt, a világháborús fenyegetettség veszélyérzetével véleményem szerint csak erősödni fog. Jó lenne június 10-én a fesztiválra elővenni azt a békejelvényt, amely akkor sokak trikóján virított, hiszen ma egyre aktuálisabb.

Ezek az évfordulós megemlékezések minden alkalommal nagy találkozások voltak. Előfordult, hogy csak egy-két zenekaros emlékkoncerttel, másszor nagyobb lélegzetű rendezvénnyel készültünk. Emlékezetes a harmincéves évforduló, amelyet én szerveztem. Érdekesség, hogy díjkiosztó ünnepség keretében, szakmai szavazatok alapján – minden kategóriában – kitüntettük a legjobbnak ítélt művészeket. Az egyik helyszín a Miskolci Nemzeti Színház, ahol a P. Mobil ekkor lépett fel először elegáns frakkban, a második részben szegény Benkő László mutatta be élőben a szólólemezét, zenekarában az ugyancsak miskolci, Zselenc „Zsöci” László basszusgitárossal. A másik helyszín a zsúfolásig telt városi sportcsarnok, ahol a kemény csapatok adták egymásnak a színpadot. Az egykori ’73-as szereplők (legalábbis azok egy része) mellett az Edda is a húrok közé csapott. 
Ezt megelőzően volt egy tízéves emlékbuli is a salakmotor-pályán – a korszak nagy rockbandáival. A negyvenediket és a negyvenötödiket Hímer Bertalan „Paya”, a Rockinform magazin főszerkesztője csinálta „civil” szervezésben, néhány lelkes társsal; nagyon fontos, hogy az idő múlásával dacolva is életben tartotta a legendát.

– Visszatérve a kerek jubileumra: az emlékévet már korábban, januárban elkezdték egy rockfotókiállítással.
– Idén január 10-én egy fotókiállítással indítottunk, amely a beatkorszakról szólt. Azok a Rockzenészek – ahogyan Szalay Zoltán látta őket címmel nyílt az Ifjúsági Házban, a Miskolci Kulturális Központ Nonprofit Kft. szervezésében. A neves fotós nemrég hunyt el, rengeteg felvételt készített a nagyon korai beatkorszakból. Itt jelentettük be egyébként a jubileumi emlékévet. 

Szorosan együttműködünk az NKA-val, a magyar könnyűzenei örökség megőrzését támogató alprogram vezetőjével, Bajnai Zsolttal és más szervezetekkel, amelynek eredménye egy másik fotókiállítás megrendezése. 

Ennek témája a tágabb értelemben vett fesztiválok, persze a ’73-as diósgyőri rendezvénnyel a fókuszban. A kiállítás június 9-én nyílik a városháza aulájában. Tervbe vettük, hogy mindezt kibővítjük a korabeli hangszerek bemutatójával, ehhez még fel kell venni a kapcsolatot az illetékesekkel. Ugyanezen épületben, a közgyűlés termében konferenciát rendezünk, amely Diósgyőrtől kezdve a Szigetfesztiválig tartó magyarországi nagy rendezvények történetét veszi górcső alá. E témában nem csupán Jávorszky Béla Szilárd és jómagam, de a határon túli fesztiválok képviselői is tartanak rocktörténeti előadást – ennek anyaga évvégén könyv formájában is megjelenik. Az esemény a kötelező regisztrációt követően mindenkinek elérhető. 

A fő rendezvény, a fesztivál, június 10-én délután fél 2-től indul, és éjjel 2-ig tart majd.

– A lovagi tornák terén – valamint a hozzá kapcsolódó helyszíneken – két színpadon is zajlanak majd az események. A fellépők névsorát böngészve olyan nevek is szembeötlőek, akik az eredeti fesztivál idején még nem is éltek. Miként férnek meg egymás mellett a hard és egyéb rock, illetve a mai irányzatok? Nem tartanak attól, hogy ez a fajta keveredés némi zavart okozhat?
– Mindenekelőtt elmondanám, fontosnak tartjuk az ötven évvel korábbi hangulat, miliő megjelenítését. Nem gondolom, hogy az eltérő zenei stílusok megjelenítése különösebb zavart okozna, hiszen Payával és a kulturális központ munkatársaival, alaposan végig gondoltuk, hogy az adott zenekar mit képvisel. Az Ivan és a Parazol korábban például Illés-dalokat is játszott, mi több, Syrius-műsorral is jelentkeztek már. Igényesen és jól muzsikálnak. Amelyik csapat kilóg a sorból, az a Bohemian Betyars; félig-meddig etnozenekar, jelentős miskolci kötődéssel. Ebben a műfajban nemzetközi hírnévre tett szert, az zárja majd a rendezvényt. 

Próbáltuk úgy összerakni a műsort, hogy a ma már nem létező bandák jelentősebb tagjai, akár jelenlegi formációjukkal képviseljék a ’73-as rendezvény szellemiségét. Így került a fellépők közé godfater. nevezetű csapatával az egykori Syriusban gitározó Tátrai Tibor. De itt lesz Török Ádám is egy miskolci zenekar, a Mini Art-űr vendégeként, a KITT Egyletet pedig a MIEZ, vagyis a Miskolci Illés Emlékzenekar idézi meg – első fellépőként a kisszínpadon. A P. Mobil a mai napig működő zenekar, másfélórás koncertjükön vendégművészek is közreműködnek majd. 

Így Tunyogi Bernadett és Tolcsvay Béla is, aki nem mellesleg a ’73-as fesztivál ötletadója volt. Schuster Lóriék műsora után Karácsony János (ex-Generál) és Solti János (ex-Theatrum) – ők szintén részt vettek a ’73-as rendezvényen – is színpadra lép a Zenevonat produkcióval megidézve az egykori Locomotív GT szellemiségét. Büszkén jelenthetem, hogy az eddig említetteken kívül még négy miskolci zenekar kapott helyet a műsorfolyamban. Péterfy Bori neve is olvasható a programban: reméljük, ő is vonzza majd a közönséget, általa megismerhetjük a mai pop-rock-alter zenét. Fontosnak tartom, hogy hidat építsünk a különböző zenei irányzatok között.

– A múlt és a jelen után kicsit a jövőre is gondolva: átmenthető a diósgyőri fesztiválszellem az utókor számára? 
– A „kötelező optimizmust” félretéve, azt gondolom, az a realitás, hogy igenis átmenthető. 

Muszáj, hogy minden korosztály megtalálja a saját hangját, s ehhez nem tudtak jobbat kitalálni eddig, mint a kortárs zene. Stílustól függetlenül a hatvanas-hetvenes évek zenéjében olyan szubkultúráról beszélünk, amely óriási tömegeket tudott megmozgatni. Hiába alakul, formálódik a műfaj, a régi zenék minduntalan visszatérnek.

Az emberiség nem tanult meg békében élni. Úgy látom, és erről már beszéltünk, megint arrafelé sodródik a világ, hogy szükség van és lesz az ilyesfajta összekovácsoló erőre. Most, hogy már a harmadik világháborút vizionálják, ezt a tényt nem szabad elfogadnunk! Előbb-utóbb ismét tiltakozni fog egy nemzedék. Óriási a tét, és ezt meg kell érteniük az embereknek! Korábban említettem a békejelvényt, amelynek ismét van aktualitása: szeretném kitenni nagy méretben a színpad hátterébe. 

Borítókép: Pillanatkép a fesztiválról (Fotó: Fortepan)