Alessandro Serra: A színház az a hely, ahol az ember megmentheti a lelkét

Ismét a MITEM meghívására érkezik Budapestre Alessandro Serra és társulata, akik a színházi olimpia keretében Shakespeare A vihar című művét viszik április 29–30-án színpadra a Nemzeti Színházban. Az olasz rendezővel magyar élményeiről, a darabról és a színház szerepéről is beszélgettünk.

Jelenet az előadásból (Fotó: Alessandro Serra)

– Alig használ díszleteket, a színpad- és jelmeztervezést pedig saját maga végzi. Elmesélné, hogyan állt össze ez az előadás?
– Mint minden előadás, A vihar esetében is hosszú hónapokig tartott a felkészülés. Miután lefordítottam a szöveget, kiválasztottam a kellékeket, a jelmezeket, a hangokat és a zenét, megterveztem a színpadképet. Az előkészítés számomra egyfajta fizikai gyakorlat, ami aztán elvész az anyag és az emberek közötti alkímiai utazásban. Jelen esetben egy üres tér van, amelynek közepén egy emelvény áll. Egy lebegő sziget, amely egyben valamiféle referenciasík is, ahonnan az emberi gyarlóságok – amelyeket Shakespeare mesterien jelenít meg a szövegben – felbukkannak. Nem ötletekkel, hanem képekkel dolgozom, amelyeket aztán anyaggá kell alakítanom. Ha befejeződtek az előkészületek, akkor találkozom a színészekkel. Ettől a pillanattól 

egy improvizációs folyamat kezdődik, amelynek során nem ítélkezünk, hanem mindenki megpróbálja lecsupaszítani saját személyiségét a teljes kitárulkozásig. 

Amint ez megtörténik, akkor kezdődhet az igazi alkotás. Formáljuk és létrehozzuk az anyagot, amelynek elemeit végül a dramaturgia és a ritmus teszi helyre. Ez utóbbi talán a rendező egyetlen kiváltsága.

– Először a mozival akart foglalkozni, a színházat halottnak gondolta. Mennyire érvényesül a filmes látásmód a rendezéseiben?
– A vágást és a világosítást hozom csak magammal, a többivel viszont óvatos vagyok. Bár a színház és a film hasonlítanak, valójában két teljesen különböző művészeti formáról beszélünk. A zűrzavar pedig abból fakad, ha a kettőt elegyíteni szeretnénk. Egy színész nem viselkedhet úgy a színpadon, mintha kamera előtt állna, a néző pedig, ha kész képeket kap, egyszerűen kikapcsol a belső látása. Nézzünk csak körül magunkon! Én úgy látom, hogy a képek megeszik a lelkünket, éppen ezért a belső látásban és az ősi formákban hiszek, vagyis abban, hogy a színház lehet az a hely, ahol az ember megmentheti a lelkét.

– Sokszor kérdezik arról, hogy mit gondol a színház jövőjéről: véleménye szerint az embereknek mindig szüksége lesz az olyan találkozásra, kapcsolódásra, amit a színház jelent. Mi az, amit átmentene a XXII. századba az egyetemes színházi kultúrából?
– Úgy látom, hogy a színház ma szégyelli, hogy színház. Rengeteg pénzt költünk a filmes elemek alkalmazására, a streaming-szolgáltatók majmolásáról már nem is beszélek. Egy ilyen előadás is lehet jó, de ha a színház lényege elvész, akkor csak valami keserű, elavult, poros szenzációhajhászás marad. Minél inkább próbál valaki kortárs lenni, az eredmény annál inkább lesz valami régi és romlott dolog. Olyan, mint egy Facebook-bejegyzés, amely halott már a közzététele pillanatában. A színház emberi lények találkozása, egy ősi rítus, amely megalapozza a valóságot. Valahányszor végrehajtjuk ezt a rituálét, az élet felszabadul és a halál pedig megszelídül, mert a színházban az ember szemébe nézhetsz és megértheted, hogy legbelül ez is csak egy örökös újjászületés.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Alessandro Serra)