– Egyik első színházi rendezése, az In the city of K a magyar származású, de francia nyelven írt műveivel befutott Kristóf Ágota szövegein alapul. Hogyan esett a választása a szerzőre?
– Fiatalon nagy hatást tettek rám a szövegei. Erős, rideg, csípős, mégis költői és zenei. Amikor elolvastam A nagy füzetet, azonnal színpadra akartam vinni. Mintha az én gyerekkoromról szólt volna. A karakterek a részemmé váltak, nagyon sok közöset éreztem bennük. Írtam egy levelet Kristóf Ágotának, aki meg is adta az engedélyt, hogy dolgozzak a szöveggel. Hosszú próbafolyamat volt, az előadást pedig, amiben színészként is részt vettem, egyfajta személyes újjászületésnek éltem meg.
– Nem először jön Budapestre és ismét egy Shakespeare-darabbal. Milyen élményekkel tér vissza?
– A színházi olimpia filozófiája és az alapító mesterek szellemisége számomra nagyon sokat jelent. 2019-ben Suzuki Tadashi vendégei voltunk Togamurában, most pedig a budapesti Nemzeti Színház vár minket, ahol tavaly a Macbettu című előadásunkat nagy szeretettel fogadta a közönség.
– Az olimpián való részvétel egy különleges kaland, de komoly felelősség is.
– Nagyon várom, hogy újra találkozzunk.
– A szárd nyelven bemutatott Macbettu számtalan díjat nyert, ezúttal pedig A vihar színpadi feldolgozását láthatjuk. Mi az, ami megkülönbözteti ezt az előadást a többi adaptációtól?
– Nincs semmiféle trükk, vagy serrai sajátosság. Adott egy fantasztikus szöveg, mi pedig nem teszünk mást, mint megpróbáljuk felfejteni a különböző rétegeket.
Ezekben a remekművekben benne van az emberi létezés minden apró rezdülése, kicsinysége, sebezhetősége, gyarlósága. A mi feladatunk, hogy desztilláljuk és felmutassuk ezeket.
Ahogy Hamlet mondaná, tükröt kell tartanunk, de idézhetném Csehovot is, aki szerint az ember csak akkor lesz jobb, ha megmutatjuk neki, milyen is valójában.
– Mi az, ami megfogta A viharban?
– A Covid időszaka komoly kihívás elé állította a színházakat, voltak, akik teljesen bezártak, és voltak, akik az online jelenléttel próbálkoztak. Én azt látom, hogy egyfajta megújulás ment végbe, amelynek során a színház erősebb lett, mint valaha. Amikor újra elolvastam A vihart, rájöttem, hogy ez nem más, mint egy himnusz a színházhoz, méghozzá a színház saját eszközeivel. Tökéletes metaforája annak, hogy hogyan lehet kiemelni az ember valódi természetét az általunk valóságnak nevezett csalóka felszín alól.
Amikor elkezdtük a próbákat, a varázslatos színházi jelleg mellett a darab egy súlyosabb társadalmi-politikai vonulata is felszínre tört, amit annyira erősnek éreztem, hogy azt kell mondanom, hogy nem is én adaptáltam a szöveget, hanem az formált engem. A sors furcsa fintora, hogy nem sokkal később újabb háború bontakozott ki világban, amellyel Prospero szigete is újabb kontextusba került.
Shakespeare amellett, hogy előrevetítette a nyugat történelmét, komoly leckét is ad a bosszúról való lemondásról és a megbocsátásról. Egyszersmind felvillantja a reményt, hogy az emberiség egyszer majd bocsánatot kér a tetteiért.
