Elérte a háború Moszkvát

A MITEM és a színházi olimpia látogatói április 24-én a Belgrádi Nemzeti Színház előadásában, Boris Lijesevic rendezésében láthatta Lev Tolsztoj klasszikusát, a Háború és békét.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt #eorifoto

Nem a háború vagy a béke, sokkal inkább Natasa szerelmi élete kerül a középpontba (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ez a narratíva – hogy a nemesi élet visszásságainak megmutatása csak eszköz ahhoz, hogy a háborút és az ennek következtében kialakuló társadalmi összefogást meg lehessen mutatni – ugyan érvényesül Boris Lijesevic rendezésében, mégsem kap központi szerepet. Elvonják a figyelmet a külsőségek. A rendező feltett szándéka, hogy a negyedik fal áttörését, vagy inkább annak illúzióját fenntartsa. (Negyedik falnak nevezik azt a képzeletbeli határvonalat, amely elválasztja a színpadot és a nézőteret, s amelyen keresztül a néző megfigyeli a karakterek életét anélkül, hogy bármilyen hatást gyakorolna az eseményekre.) 

Az előadás kezdő momentuma az, hogy a nemesek egy összejövetelre érkeznek. Mindenki kézi mikrofonba beszél, a nézőtéri fény továbbra is megvilágítja mindnyájunk arcát, s a szereplők úgy tesznek, mintha a nézőket is bevonva, velünk együtt ülnének a szalonban. A regény színpadra állított világát és a kortárs valóságot a mű és az olvasó-néző, valamint a szerb és magyar nyelv közvetítőjeként tolmács segíti. Ez a kifelé beszélés többször is fel-feltűnik az előadás során. Ilyenkor mindig felkapcsolják a nézőtéri fényt. Érdemi interakció ugyanakkor nem történik, hiszen nem látunk a színpadon egy olyan képet sem, amely elgondolkodtatna arról, vajon mi, átlagemberek is az ignoráns nemesek életét éljük-e. Miért? Azért, mert tetteik és problémáik semmilyen szinten nem kapcsolódnak a mai élethez. Valódi beleszólásunk pedig nincs a cselekmény alakulásába, ezért tekinthetjük a negyedik fal lebontását csupán látszatnak. A kivitelezés nem teszi lehetővé a nézői átélést: sem a szereplők érzelmi világát nem közelíti, mivel minden játék csupán a tettek illusztrációja, sem a cselekménytől nem távolít el eléggé, mert minden történést szó szerint vesz, és látszólag képtelen a szelekcióra. Hiába a lecsupaszított színpad, a pár behurcolt bútor és a mindebből teljesen kilógó neonfényes építkezési állvány (rajta a MIR, azaz béke felirat), ettől nem lesz egy klasszikus adaptáció kortárs. A rendezés legnagyobb hiányossága az, hogy nem meri felvállalni önmagát. A számos klasszikus orosz regény és dráma színrevitele során eddigi megfigyeléseim szerint általában az alábbi esetek valósulhatnak meg. Első lehetőség: a rendező felvállalja, hogy anakronisztikus adaptációt készít korhű jelmezekkel, berendezett szobabelsőkkel, legalább egy, de akár több szamovárral. Ha szerencsénk van, érti az orosz tragédiák sajátos humorát, öniróniáját, és ezért élvezhető lesz az előadás. Második lehetőség: a rendező és a dramaturg kitalálja, hogyan lehet a százéves történetek esszenciáját úgy megfogalmazni, hogy ma is releváns legyen, s ennek jegyében a Három nővér Irinája például egyetemista lesz, a szeretett ház pedig nyaraló, ahol évente egyszer összejönnek a rokonok. Harmadik lehetőségként felmerül, hogy egy régies réteg (díszlet, jelmez), találkozzanak egy elvont, szürreális, álomszerű réteggel, amely lehetővé teszi, hogy a karakterek szabadon beszéljenek problémáikról úgy, hogy azokat össze lehessen kapcsolni egyfajta szöveg alatti mondanivalóval. Ez persze csak néhány lehetőség az egyébként végtelen számú kombináció közül. 

Mindezen lehetőségek ellenére a szerbek adaptációja a sok szék közül végül a földre ült. A kosztümök stilizáltak, ám közvetíteni próbálják a 19. századi orosz szalon hangulatát, karakterenként hozzáadva egy-egy izgalmas megoldást, ami érzékelteti az adott személy habitusát. Ugyanakkor a férfiak farmer csípőnadrágja és műbőr öve visszavonhatatlanul kirángatnak ebből a miliőből. Ugyanígy vakvágánynak bizonyul az egyébként lecsupaszított térbe egy-egy kelléket behozni, hogy képesek legyenek Natasa játékosságát jelezni. Egyik színész sem kap igazán nagy kihívást, feladatot. Tragédiájukat nem kényszerülnek igazán feldolgozni vagy megjeleníteni. Natasa és Andrej szerelme ugyanúgy csak illusztráció, ahogyan Natasa elcsábítása vagy Andrej csalódása. A testek találkoznak ugyan egymással, de valahogy hiányzik az a jelenlét, ami őket élővé tenné.

Natasa már fiatalon a férfiszívekkel játszik (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Az arányok egyértelműek: a szerelmi, magánéleti cselekményszálak látványosan sokkal több színpadi időt kapnak a filozofálásnál, a harcnál, fogságnál, menekülésnél. A háború értelmetlenségét és az egyének életére tett hatását pedig elbagatellizálja az a tény, hogy a szalonok kiürítését ugyanúgy, mint a testi nyomort, csupán képzeletünkre bízza a rendező. A legkevésbé imponáló viszont a már korábban említett látszólagos interakció és a nézőkre való kitekintés. A Pierre-t játszó színész, egy falbontogató interaktivitás kísérletben addig nem hagyja békén a nézőket, amíg egy-egy kósza feltartott kéz nem validálja saját, történet szerinti ideológiáját: az embernek hinnie kell egy háborúktól mentes világban. Kifejezetten ízléstelen lehetne ez a kiharcolt vélemény annak fényében, hogy szomszédunkban több mint egy éve háború dúl. Új értelmezést adhat ugyanakkor az, hogy a szerbek háborúértelmezése merőben eltér a miénktől. Az 1990–2001 között dúló délszláv háború és az addig szövetséges népek egymás ellen fordulása még egészen friss, az akkor keletkezett lelki és testi sebek talán azóta sem gyógyultak be. Ebből a szemszögből érthetővé és átélhetővé válik az a gesztus, amely szinte kétségbeesetten várja a nézőktől, hogy higgyenek egy háború nélküli világban. Tapasztalásaink talán nem erősítik meg a tolsztojánus eszméket, és a logika nem engedi, hogy a világbékében higgyünk – még.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE! 

Borítókép: Napóleonnal küzdenek az orosz nemesek (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)