Verebes Ernő drámaíró dolgozta át a művet, akinek a „karinthyság” leginkább egy kedélyállapot. Határtalan, minden hiúságtól mentes, szeretetteli létélmény.
Kálló Béla felidézte, hogy Verebes Ernő többször is rákérdezett , hogy miért szeretné ezt a történetet színre vinni. – Nyilván motivációt és kiindulópontot keresett a drámaíró, hiszen tét nélkül minek. Nagyon sok mindenről beszéltem akkor. Csak a lényegről nem. A valós válasz két évre rá érkezett meg, amikor már túl voltunk pandémián, a főszereplőnk kulcscsonttörésén, az író halálközeli betegségkálváriáján. Akkor még nem tudtuk, hogy személyes történetünkké válik. Szélesebb értelemben a pandémia előhírnökei leszünk. Majd jött az átértékelődés időszaka – fejtette ki a rendező.
Az életet viszont akkor kezdhetjük másodjára élni, ha a test majdnem meghal, de mégsem hal meg, és míg a gyógyulás útjára lép, új értelmet keres magának. Mintha az eddigitől teljesen különböző érzékszerveket kapna ajándékba az ember, minek következtében áthangolódik a világ, és olyan képeket, hangokat és ízeket kínál, mint soha azelőtt. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és az addig nélkülözhetetlen dolgokból hirtelen nevetségesen olcsó és kisszerű játékok lesznek – mint például egy porcelánkutya –, míg egy ügyetlen kézmozdulat, egy gyerekkori íz, egy eddig észrevétlen zsírfolt a konyhabútoron lényegi dolgokat fed fel
– fejtegette a darab szerzője. A rendező hozzátette: mindezt azzal a „karinthysággal”, mely nélkül nem lehet túlélni: a humor szikéjével. – Számomra önismereti kaland volt ez az időszak. Kínálkozott egy tükör, amibe nem csak reggel néztem bele. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy előadás után hazaviszi ezt a tükröt, már megérte – részletezte Kálló Béla.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!