Petőfi élete során ő maga is több színházi szerepben kipróbálta magát: volt házi statiszta, színlapkihordó és mindenes a Pesti Magyar Színházban, színész, kardalos különböző vándortársulatokban, fellépett barátja, Egressy Gábor jutalomjátékán a már Nemzeti Színházra átnevezett Pesti Teátrumban, fordított és írt drámát, szavalta saját verseit.
A kiállításban az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet csapata bemutatja a magyar színjátszás 19. század első felére jellemző struktúráját, a reformkor politikai célkitűzéseit segítő kezdeményezéseit, a színjátéktípusokat, szerepköröket, a játszóhelyeket, a társulatok szcenikai lehetőségeit, az ekkor használt gesztusnyelvet, a színészek társadalmi megítélését, Petőfi verseit is felhasználva. Megidézik az 1823–1849 között már működő kőszínházakat, felvillantva az előzményeket is.
A látogatók fölléphetnek a korabeli színpadra, fölpróbálhatják a reformkori jelmezeket, működésbe hozhatják a színpadi hangeffektusokat keltő eszközöket. Az utolsó terem a vándorszínészek életmódját teszi átélhetővé.
A társadalmi pártolás hiánya miatt a vándorszínészet léte történelmi szükségszerűség ekkor Magyarországon. A színészek arra kényszerültek – elsősorban a nemesség pártfogására számítva –, hogy a lakóhelyén, az ország- vagy megyegyűléseken és a vásárokon keressék fel a közönséget. A vándorszínészi lét – talán az 1950-es években keletkezett magyar filmeknek (Déryné, Liliomfi) köszönhetően – idealizált módon él az emlékezetben. Petőfi színházi életrajzát ezzel az idealizált képpel ütköztetve a kiállítás a magyar színjátszás e korai korszakáról kíván valós képet felrajzolni. A látványterv Mira János Jászai-díjas díszlettervező munkája.
