Az első megdöbbenés, torokszorító fájdalom és visszatarthatatlan könnycseppek után jön a kijózanodás pillanata. El kell búcsúzni egy régi baráttól, közvetlen munkatárstól, több nemzedék –nem túlzás – színpadi bálványától. Kavarognak a gondolatok: hogyan fogalmazhatnám meg a hirtelenjében feltoluló, mindent elborító emlékeket, közös élményeket, sokszor izzadságos produktumok eredményeit anélkül, hogy emlékét kisajátítanám? Nem tehetem és nem is teszem meg, több okból sem.
Ott a család. A büszkeségei. Ahogy szólította őket: „arany kis csillag” felesége, „Danika” fia és imádott kislány unokája. Aki majd talán ugyancsak zenész lesz – mondogatta –, mint a nagypapa. És nem utolsó sorban, ott a nagy rajongótábor, a közönség, a zenésztársai, a kollégák és barátok. Akik – és ez nem közhely – tényleg szerették.
Szerették, mindenekelőtt azért, mert ember volt. A szó legnemesebb értelmében.
Mert a Jóisten a tehetség mellett megáldotta olyan képességekkel is, amely csak keveseknek adatik: az integrálás, a béketeremtés, a jó értelemben vett diplomácia érzékével. Ám ehhez tekintély is szükségeltetett. Az is megvolt. Odafigyeltek a szavára. Mert akármilyen halk volt a szó, rá nem lehetett nem odafigyelni.
Oda kellett figyelni egyedülállóan különleges fuvolajátékára is, amellyel felküzdötte magát a világ tizenkét legjobb fuvolistájának sorába. Ő volt az egyetlen, aki az áltata „gyugyózásnak” nevezett technikával szólaltatta meg a hangszerét.
Fiatalon Ian Andersonhoz hasonlítottuk, ma már nem tennénk. Nem több, nem kevesebb, csak más. Ő a Gyugyó. Ő volt a Gyugyó… Akihez bármikor fordulhattál segítségért. Legyen az nyugdíjas muzsikus vagy épp feltörekvő, ifjú tehetség. Utóbbit különösképp szerette: Előttem az utódom – mondogatta.
A közönség körében érezte elemében magát igazán. Legyen az kis klub vagy akár nagyterem. Harminc vagy háromezer? Mindegy. Annak a néhány embernek, aki eljön a bulira, ugyanazt kell nyújtani, mint a zsúfolt telt háznak – vallotta. És így is tett. Szerette a bulikat. Minden kerek évfordulót, minden jeles alkalmat megragadott. Legtöbbször neves vendégzenészekkel, akik első szóra eleget tettek a meghívásnak. Most is erre készült. A Török Ádám 75/55-re. Az Omega ugrik be erről: Félbeszakadt koncert.
Pedig hihetetlen akaraterővel küzdött, a közönség, a közönség szeretete tartotta benne a lelket és vitte, vitte előre.
Most életutat, pályafutást kellene felidézni, de itt, a karakterek szorításában ez nem megy. Kevés lenne a felület ehhez. Megtették ezt a róla született kötetek szerzői és a történetírók, beszélnek helyette a megjelent lemezei: Vissza a városba, Úton a Föld felé és sorban a többi. Most legyen elég annyi, hogy szép ívű, ám hullámvölgyektől sem mentes életpálya az övé, középpontjában az örök szerelemmel, a mindenkori Minivel. Amely, ha épp nem létezett, az ott írt dalok akkor is, minden korszakában elkísérték: A Gőzhajó, Vissza a városba, Kell a barátság és a többi. És újabban, tizenkét év óta Bartók Béla művei, többféle felfogásban.
Cikáznak a fejemben a gondolatok, óhatatlanul előre tolakszik egy emlékkép, ős-Mini-koncert: életemben először hallom az Asztalhoz leültem opuszának lágy, elbeszélős dallamára általa írt vadonatúj versszöveget – Emlékút a Ballada folyón. Miközben a kivetítőn egymást váltják a fényképek, Gyugyó a dalban sorolja, sorolja, és csak sorolja egymásután a neveket, akikkel az akkor maga mögött hagyott négy évtized alatt együtt zenélt. Akik már odafönt muzsikálnak az angyaloknak: „mert a csillagok között hajózni lenne jó, ott fent, ott fent”. A kérés meghallgattatott. Már akkor, tizenkét esztendeje hosszú volt a sor, és most bővült, épp a szerző nevével…
Drága Ádám! Nehéz volt „papírra vetni” a sorokat, hisz te számomra nem csupán „egy zenész” voltál. A számtalan barátod közül talán az egyik. Legalábbis én így éreztem. Talán a sok közös buli – ahogy zenésznyelven szoktad nevezni – amelyben együtt dolgoztunk, a Radics Béla-emlékestek, az ős-Mini, a Mini Acoustic World, az Emléktáraság. És a már soha meg nem valósuló RABB, amelyet már elengedtem, de te még biztattál. Hátha. Látod, a felsőbb hatalmak úgy döntöttek, hogy arra már egy másik dimenzióban, a nagy égi színpadon kerül majd sor. Ott fogod a mikrofonba suttogni azt, amit most érzek, és amit te jó előre megfogalmaztál: „Füst száll a szemembe, talán könnyezem / Homályba vész az emlékút fátyla / A füst elszáll az emlékek után / Elszáll…”
Köszönök, köszönünk mindent. Isten veled, barátom, Isten veled, Török Ádám!
Borítókép: Török Ádám (Fotó: Bach Máté)
