A Larry, mint címe is sejteti, „egyfőhősös” film, a kamera végig a címszereplőre fókuszál, mindenről csak annyit tudunk, mint ő. A fiatal Marlon Brandóra emlékeztető Vilmányi Benett és a Larry-projekt egymásra találása tökéletes együttállás: mintha csak rá lett volna írva a film és a szerep, pedig szó sincs ilyesmiről. Az alakítás amúgy nem hibátlan, de óriási vállalás: egyrészt ott a dadogás, másrészt a rappelés, egyik nehezebb feladat, mint a másik. Ami a dadogást illeti, eszünkbe juthat Ben Stiller emlékezetes kultvígjátéka, a Trópusi vihar, és hogy „nem szabad fullba nyomni a kretént”. Mint azt a Larry is bizonyítja, a dadogás meglehetősen irritáló tud lenni a mozivásznon, pláne ilyen gyakoriságban, de mégis végig azt várjuk, mikor és hogyan lesz rajta úrrá a főhős, és persze az elmaradhatatlan nagyjelenetet is megnéznénk már, amikor végül a tehetségkutató színpadán Larry legyőzi ezt a démont.
A rappelés sem egyszerűbb kihívás: ha zseniális, akkor rögtön arról kell szólnia a filmnek, hogy miért zseni ez a fiú, de az már egy másik, nem túl érdekes történet. Ha csak jó, akkor miért nem jobb? Ha közepes, akkor miért érdekeljen? Ha rossz, arról ne is beszéljünk. És egyébként sem terem minden fán Lady Gaga, hogy eljátssza a Csillag születik főszerepét. Sok csapdája volt tehát ennek a filmnek, de Vilmányi Benett és Bernáth Szilárd tisztesen helytálltak, még ha nem is végeztek tökéletes munkát.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!