A szövegkönyv Silviu Purcarete eredeti szövegkönyve IV. Tsuruya Namboku kabuki darabja nyomán. A térelrendezés és a díszlet jellege a japán kabuki hagyományait követi – a dobozszínpadhoz egy kifutószínpad kapcsolódik, amely alkalmas a szereplők egyenkénti bemutatására. A látvány azonban magában rejti a rendező víziójának esszenciáját is, amely keleti és nyugati vonásokat egyaránt magán hordoz. A Radu Stanca Nemzeti Színház művészei pedig láthatóan otthonosan mozognak ebben az eklektikus közegben.
A rendezés kapcsán joggal asszociálhatunk a japán kabuki hagyományára. Ám fontos megjegyezni, hogy van egy olyan európai színházi hagyomány, amely hasonló eszközökkel törekszik arra, hogy a nézői befogadás fókuszában ne a beleélés, hanem a szemlélődés álljon. Ilyen Bertolt Brecht epikus színháza, amely nagyban támaszkodik a távol-keleti színházi stílusokra és azok megvalósítási metódusaira. Silviu Purcarete felfogásában a kabuki látványa és hangulata keveredik az epikus színház alapelemeivel. A japán műfaj sajátja a temérdek narráció a szereplők és a zenészek részéről, az érzelmek elbeszélése, a kimerevített képek használata. A színészek arcát festék díszíti, amely státuszukat közvetíti, s a karakterek egyedi mozgása, pózai, nagy gesztusai szembetűnőek, míg mimikájuk másodlagos, sok esetben elhanyagolható. A megesett hercegnő történetében a keleti drámák szövevényes története és színrevitele az európai színházi technikákkal együtt jelenik meg. A főbb szereplők csupán egy része rendelkezik saját maszkkal (amihez ez esetben a kosztüm és az arcfestés is hozzá tartozik), viszont az egyes karaktereket pózaik alapján meg lehet különböztetni, mimikájuk pedig a játék meghatározó elemének tekinthető. Ilyen például a hercegnő szemérmesen rogyasztott térde, és zavarodott arckifejezése, amely hosszú jeleneteken keresztül jellemzi valódi elveszettségét, a sorsnak való alárendeltségét még akkor is, amikor látszólag saját belátása szerint cselekszik. A kabukira jellemző hosszú mesélői ismertetés helyett, ahol a narráció ágyaz meg a jeleneteknek, itt egy-egy színész kiállása, rövid kommentárja – ahol a cselekményből kilépve közvetlenül a nézőkhöz szól – fűzi össze a történetszálakat. Ezt tekinthetjük egyfajta elidegenítő effektusnak: mire a játszókra irányulna a nézői befogadás, az átélés folyamatát megszakítja egy váratlan színpadi cselekvés. A brechti játékmódot követve vissza-visszatérő, rövid songok keretezik az eseményeket, amelyeket a rendező ensemble-okkal tesz látványossá. Az impozáns képekkel dolgozó díszletet a kartonpapírból eszkábált kellékek egészítik ki, amelyek szintén rímelnek arra a törekvésre, amely a nézőt a külső szemlélődő pozíciójában kívánja tartani. Az illusztratív és a realisztikus elemek elegyét láthatjuk. Az előadás vizualitásában megjelenik a keleti stílus és a brechti korszak vegyítése, illetve a valóság ábrázoltsága: kimonók helyett susogós zuhanyfügönnyszerű ruhadarabokat, a húszas-harmincas évek időszakát idéző öltönyöket, kalapokat és Hitler-bajuszokat láthatunk.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Japán hangulatát idézik meg a kimonó jellegű kosztümbe bújtatott férfiak (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
