A császárné és a magyarok

Bizonyára sokan ismerik, sokan olvasták Kulcsár Zsuzsanna remek könyvét, a Rejtélyek és botrányok a középkorban címen kiadott fabulagyűjteményt. Naná, hogy sokan ismerik: akkoriban a nyomdagép meg sem állt néhány tízezer példány alatt. De azt már nyilván kevesen gondolják, ha egyáltalán gondolja valaki, hogy Kulcsár Zsuzsanna remeke olyan inspirációkat ad, amelyből egész regényfolyamok születnek. Pedig éppen erről beszélt Pusztai Andrea, a monumentális Bizánc-trilógia szerzője.

– Ott olvastam először Theophanó császárnéról – mesélte az író. – Magával ragadott az alakja. Erős nő lehetett, olyan, aki tudja, mit akar, és a céljaiért hajlandó keményen küzdeni, olykor megdöbbentő áldozatokat is hozni. Ő lett a Bizánc-sorozatom főszereplője.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a történelmi hűség csak annyiban erőssége a trilógiának, amennyiben egyáltalán ismerhetjük a bizánci történelmet. Megdöbbentő ugyanis, mutatott rá a szerző, mennyire gyér a X. századi Kelet-római Birodalommal foglalkozó magyar szakirodalom. Ahhoz képest, hogy a magyar államalapítás legfontosabb forrásanyagát rejtik a császári – vagyis azóta inkább csak isztambuli – levéltárak, sőt valószínűleg a kor legfontosabb szellemi-politikai, de talán még gazdasági kapcsolatát is a császárság jelentette, valóban keveset tudunk a keresztény Rómáról. 

– Hiába kutattam, hiába olvastam el minden elérhető szakanyagot, alig-alig jutottam közelebb Theophanóhoz – tárta szét kezeit az alkotó. – Ami persze egy írónak nem olyan nagy gond – tette hozzá.

– Így lehetőségem nyílt arra, hogy a saját fantáziám és a meseszövés logikája alapján egészítsem ki az ismert történelmi tényeket, amelyekhez egyébként ragaszkodtam.

A fantáziát persze nem kell megmagyarázni, és valahol a meseszövés logikája is érthető, ám Pusztai Andrea meglepő részletekkel egészíti ki az alkotói háttér képeit.

– Az egyik jelenetben hatalmas császári dromonról írok, ami emeletmagasan tornyosul az aprócska halászbárka fölé. A barátaim figyelmeztettek, hogy ekkora hajók akkoriban nem járták a Földközi-tengert, ám alig néhány hét múlva olvastam, hogy régészek soha nem látott méretű bizánci tárhajót tártak föl. Éppen akkorát, amekkorát én elképzeltem. Hason­lóan jártam egy kitalált várossal. A dokumentumokból tudjuk, hogy Bizánc élelmezése elképesztő élőállat-mennyiséget igényelt, ám a járványok elkerülése végett a vágóhidakra szánt állatokat négynapos karanténba zárták. Igen ám, de hova? Kellett hogy legyen Bizánc mellett olyan előváros-féleség, ami a karanténidőszakot kiszolgálta, szállást adott a kereskedőknek, hajcsároknak, hajósoknak, kocsmákkal és mindenféle átmeneti szolgáltatással fogadta az érkezőket. Kellett, hogy legyen, de nem tudunk róla, hogy valóban lett volna. Pontosabban egészen addig nem tudtunk róla, amíg fel nem tárták egy efféle előváros nyomait Isztambulban. Persze addigra én már régen megírtam, milyenek voltak kocsmái, kikötői mólói, bordélyai, kaszárnyái…

De mielőtt nagyon belefeledkeznék az irodalmi boszorkánykonyha titkainak kifecsegésébe, hadd meséljek arról, miket árul el a regényfolyam a magyar állam megalapításáról. Hiszen, ha már szóba kerültek a honfoglalók bizánci kapcsolatai, illik erről is szót ejteni. Pusztai Andrea szerint ezer szál köt bennünket a görög-latin birodalomhoz. Fejedelmi trónörökösök nevelkedtek a császári palotában, hittérítők, diplomaták, kerekedők, s nem utolsósorban katonai missziók adták egymásnak a kilincset itt is, ott is. No meg persze mindenhol, amerre a birodalom befolyása érvényesülni tudott. De hát azért magyar író valaki, hogy éppen azt a szálat keresse meg, és szője regényes kalandsorozattá, amely az Árpádok udvarát kötötte össze a konstantinápolyi palotavárossal. Hadd tegyem hozzá, az írónő rendkívül jó ízléssel, bölcs mértéktartással, ám mégis felemelő élményeket kínálva szövögeti ezt a históriát. Az olvasónak végig az az érzése, hogy a regényfolyam magyar hősei lehetnének szírek, bolgárok, varégok, szeldzsukok, egyszóval akárkik, akik a birodalom peremvidékén élnek. Nem ők a főszereplők. Ők csak fontos és jobbára nagyon szerethető, erős mintákat adó mellékszereplők. S éppen mert a regénykompozícióban nincs magyarságuknak kitüntetett szerepe, lesznek különösen kitüntetett alakokká a magyar olvasók szívében, lelkében. 

Persze azért a magyar mitológia, a honfoglalás, az államalapítás kellő hangsúlyt kap a mesében. És mivel a nemzetünk, államunk születése körül számtalan kérdést hagy nyitva a történettudomány, ismét széles teret kap a teremtő képzelet. 

– Sokat gondolkoztam a Szent Koronáról. A legelfogadottabb tudományos nézetekkel ellentétben én úgy gondolom, hogy a korona egységes alkotás. És természetesen bizánci ötvös szerzetesek munkája. Görög és latin feliratai éppen a birodalom kétnyelvűségéből erednek – magyarázta az írónő, majd merészen hozzátette: – És természetesen eredetileg Attilának készült ajándék címén, mint Bizánc diplomá­ciai eszköze. Csak hát a hun fejedelem végül nem vehette át a fejdíszt, amit azután mégiscsak a magyarok kaptak meg jóval később. Hogy miként és miért, erről is szól a történet.

Ezen a ponton félbe kell szakítanom Pusztai Andrea lelkes meséjét, mert a végén nem fogják elolvasni a Bizánc-trilógiát, nem fogják megtudni, miképpen jutott hatalomra ­Theophanó, mi köze van a Konstantinápolyban meg-megforduló magyaroknak a trónharcokhoz, és mi köze van a kalandos sorsú császárnénak a magyar állam megalapításához. Pedig érdemes elolvasni.

Borítókép: Pusztai Andrea: Gyér a X. századi Kelet-római Birodalommal foglalkozó anyag (Fotó: Szalai László)