A görög mitológiából ismert történet, amelyben a ciprusi király és szobrász, Pygmalion beleszeret az általa alkotott, Aphrodité varázslatának köszönhetően életre kelő női alakba, számos későbbi alkotót megihletett. A mítosz egyik legnépszerűbb feldolgozása George Bernard Shaw Pygmalion című műve, amelyből később musicalváltozat is készült My Fair Lady címmel. Ezeknek a klasszikussá vált alkotásoknak a motívumai, illetve a pszichológiában Pygmalion-hatásként ismert, önbeteljesítő folyamat gondolata, miszerint azzá válunk, amivé a felénk irányuló elvárások alakítanak bennünket, egyaránt megjelennek ebben az érzelmekben, drámában, humorban és látványos show-elemekben gazdag, lendületes produkcióban. A most megelevenedő történet – amely ezúttal a tánc nyelvén megszólalva tárja a nézők elő a művész és az alkotása közötti kapcsolat lényegét – mégis teljesen új, a korábbiaktól független alkotás, amit egyebek mellett a csodaszép álomképet megjelenítő, de szomorú végkifejlet is jól tükröz.
A cselekmény szerint Gala, az esetlenségével együtt rendkívül bájos, de sanyarú sorsú, szegénynegyedből származó fiatal lány beleszeret az elegáns, gazdag, sikeres és hiú versenytáncbajnokba, Leonba, és hogy közelebb kerülhessen hozzá, úgy dönt, ő is megtanul táncolni. A férfi eközben a társa, Tea botlása miatt veszít az egyik versenyen, és úgy dönt, hogy új partner után néz. Így figyel fel az egyik táncórán az ügyetlenkedő, mégis tüneményes lányra, és fogadást köt a táncosok edzőjével: bajnokot farag belőle.
Innentől kezdve részben továbbra is ismerős lehet a történet: a sok, gyakran mosolyra késztető ügyetlenkedés, valamint a munkaadójába szerelmes házvezetőnő és a szolgálólányok gúnyolódásának dacára a kitartó munka meghozza az eredményét: a lány sikeresen szerepel egy táncbemutatón. A teljesítményét azonban senki nem ismeri el, őt szinte levegőnek nézve mindenki a mesterének gratulál. A táncosok edzője az egyetlen, aki méltányolja a lány erőfeszítéseit. Végül megbékélve, folytatva a tánctanulást, Leon és Gala megnyeri a következő táncversenyt. A boldog végkifejlet ezúttal azonban elmarad, mert a gőgös férfi nem tudja magát túltenni a lány származásán, képtelen elfogadni annak iszákos, dorbézoló apját, ezért szakít Galával, aki visszatérve az őt immár kigúnyoló nyomornegyedbe, mindkét csoporttól elidegenedve, magányában továbbra is Leonról álmodozik, mindhiába.
Boris Eifman társulatának, az Eifman Balletnek a nevéhez eddig elsősorban a modernitás, a kifejezőerő és a mély lélektani ihletésű, tragikus hangvételű produkciók kapcsolódtak, amit a Magyar Állami Operaház közönsége is megcsodálhatott már a Dosztojevszkij-regény alapján készült Karamazov testvérek című munkájukban. Az előbb említett jellemzők erre az alkotásra is igazak maradtak.
A táncosok mozdulatai és színészi játéka, csakúgy, mint a zene, lenyűgözően kifejező és fontos lélektani, filozófiai kérdéseket érint. De a humorban és bájos esetlenségben gazdag koreográfia által a tragikus hangvétel tragikomikussá változott, új színt adva ezzel a korábbi palettához.
Az Eifman Balettet leszámítva a Magyar Nemzeti Balett az első együttes a világon, amely betanulta és előadta ezt a művet. A darab főszerepeit hármas szereposztásban Beck Maria, Starostina Kristina és Yakovleva Maria (Gala), valamint Balázsi Gergő Ármin, Ragyus Nyikolaj és Scrivener Louis (Leon) táncolják, a Magyar Állami Operaház Zenekarát pedig a nemzetközi hírű balettkarmester, David Coleman vezényli. Az előadást ebben az évadban még június 25-én, a jövő évadban pedig 2024 májusának második felében, összesen tíz alkalommal tekintheti meg a közönség az Operaházban.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Forrás: Nagy Attila)
