Az előadás két alkalommal látható idehaza, június 20-án a budapesti Thália Színházban, valamint június 22-én a Gyulai Várszínház színpadán. Három társulat, azaz a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Konstancai Állami Színház és az SNT Drama Ljubljana együttműködésében egy olyan klasszikus alapú, egyben modern színházi élményt kapunk, amely fájdalmasan aktuális kérdéseket tesz fel nekünk. A színházi projekt maga is a Katasztrófa nevet viseli, ami rímel Beckett fent említett drámájára. A darabok középpontjában a rendező szándéka szerint az értelmiségi ember helyzete áll.
A fiatal dramaturg-költő Kali Ágnes és Tompa Gábor adaptációjában láthatjuk a Prométheusz ’22-őt, amelyben Sinkó Ferenc koreográfiái révén a szereplők egymáshoz kapcsolódását segítő gyakorlatok a szakmaiságot barátsággá változtatták. Mi, nézők már ezt a biztosan összeillesztett egységet láttuk működni, megvalósulni a Thália színpadán.
Különleges érzés volt nemcsak a látványra hanem az elhangzó szöveg zeneiségére, a feliratok olvasására és – adott esetben – fordítására egyszerre figyelni. Hiszen a szlovén, román, magyar és angol nyelven beszélő szereplők angol és magyar nyelvre fordított szövegeit nemcsak értenünk kell, de értelmeznünk is. Prométheusz áldozatát is, aki pedig az egész emberiségért szenved: titán, tehát képességei isteniek, mégis, ravaszabb még az őt büntető Zeusznál is, ráadásul a jövőt is előre tudja. Ő az, aki más mint a többi isteni lény és segíti az embert, nemcsak a tudás (a fény, azaz tűz) átadásával, hanem azzal is, hogy hisz ebben a hozzá képest jelentéktelen teremtményben.
Pedig Zeusz ezúttal nem egy sas, hanem egy gépezet foglyává teszi Prométheuszt – a céltáblaszerűségre rögzített isteni alak mögött a híres Vitruvius-tanulmányfigurát látjuk felsejleni.
Zeusz pedig könyörtelen parancsot ad a kovácsistennek, Héphaisztosznak, hogy lekötözze a korábban őt, Zeuszt segítő Prométheuszt. A fogoly jóslatait, szenvedését hűen hallgató, mindenről tudósító televíziós újságírók kara, mintegy modern görög kar, jár eközben Prométheusz nyomában. Hiszen a média mindenütt ott van, mindent megmutat, elemzi és véleményezi a látottakat, kérdéseket tesz fel és alkudozik egy kis információért cserébe...
Prométheusz mellett megjelenik Ókeánosz, a legöregebb titán, aki segítséget nyújtana, ám ezt Prométheusz büszkén, a jövő ismeretében utasítja el, majd Ió találja meg a büntetését töltő „Előrelátót”. Ió Héra átka elől menekül, de a mindentudó Prométheusz szembesíti felemelő sorsával: Zeusz végzetének hordozója lesz. Prométheusz jóslatai közben háborús képek vonulnak el a szemünk előtt, fogoly katonák, robbantások füstje, éhező gyerekek sora látható, melyek mind a hübrisz, azaz a mérhetetlen emberi gőg megnyilvánulásai, hiszen mindenhatónak képzeljük magunkat – mindezek egyben a modern világ szégyenfoltjai is. Nem tanultunk sem a múltunkból, sem a jelen romboló tendenciáiból? Ez vár a gyermekeinkre? Utódainkra? Prométheusz áldozata hiábavaló lett volna? Kínzó kérdések ezek, s talán felvetődnek mindannyiunkban.
Ami pedig még egyet fordít a történeten: időnként Beckett Rendezője is színre lép, hiszen a Katasztrófa című előadás egy színházi próba - így a színház a színházon belül jelenik meg, s a Rendező Zeusz alteregójaként mozgatja a szálakat. A katartikus pillanatban a Segédrendező addig mozgatja-alakítja a Prométheuszt alakító Igor Samobor testét, míg úgy nem tűnik, mintha egy kereszten függne.
Prométheusz áldozatát tehát Krisztus teljesítheti be. Van remény... Bízzunk benne, hogy maradt még valami emberi bennünk. Az előadás szereplőinek összetartó közössége mindenesetre ezt a hitet erősíti meg bennünk.
Borítókép: A média és a háttérben az „Előrelátó” titán (Fotó: Bíró Ferenc)
