Teremtő női géniusz

A nő, noha átitatja lényét a művészet, a szépség, lehet kiváló másoló vagy utánzó, a teremtő géniusz hiányzik belőle. Ez az egyértelműen férfi felsőbbrendűséggel áthatott vélekedés a XX. század első felében még általános volt az európai (és magyar) intelligencia körében, és aligha járunk messze az igazságtól, ha elismerjük, hogy máig sem kopott ki teljesen. A Ki a raktárból! kiállítássorozat második tárlatán a kérdéses időszak női képzőművészeinek munkáiból kapunk reprezentatív, elgondolkodtató, egyben élvezetes ízelítőt.

Ha a nyilvánosságban az őszinte beszédet korlátozó „polkorrektség” miatt nem is, a képzőművészetről baráti körben folyó diskurzusban azért gyakran felmerül a kérdés: vajon mivel magyarázható, hogy a művészettörténetben a női és férfi alkotók közötti arány minimum egy a tízhez? Mert az még érthető, hogy a XX. század előtt ilyen, vagy még ennél is nagyobb volt az aránytalanság, ami magyarázható a női társadalmi szerepekkel és az emancipáció hiányával, de vajon később is akadályoztatva voltak a nők művészi kiteljesedésükben? A XX. század során vajon miként változott a viszony a művészi karrier és a tényleges képzőművészeti teljesítmény, a „teremtő géniusz” között? És ma számít-e az alkotó nemi mivolta az értő közönség, netán a szakmai ítészek számára? Jelen cikk keretei nem alkalmasak e kérdések megválaszolására, egyébként is valószínűtlen, hogy sikerülne általános igazságokat magabiztosan kimondani, így maradjunk meg a probléma felvetésénél, néhány jellemző példa megvilágításánál.

Krenner Amália Teleki tér című festménye. Fotó: a szerző

Ezt tették a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár munkatársai is, amikor Ki a raktárból! címmel megrendezték első, majd most annak folytatásaként második kiállításukat azokból a raktáraikban „lappangó” festményekből és szobrokból, amelyek a női reprezentáció szempontjából érdekesek. Tavaly a Fővárosi Képtár XIX. századi anyagából, ezúttal a századfordulótól 1950-ig tartó fél évszázadban készült művekből válogattak. Szerencsére egy-egy női alkotótól gyakran öt-hat képet is láthatunk a Kiscelli Múzeum emeleti tárlatán, egymás mellett összehasonlítva az életmű káprázatos, illetve kevésbé nívós darabjait. Ez kiváló alkalmat teremt a művészi tálentum megismerésére, ami jól szolgálja a tárlat azon célját, hogy megmutassa a század első felén, a férjek (Sztehlo Lili), apák (Ferenczy Noémi), híres rokonok, vagy csak úgy általában a férfi pályatársak árnyékában alkotó női művészek munkáit.
Ahogy a kiállítás narrációjában is olvasható, a XIX. század végétől a nők már részt vehettek a képzőművészeti felsőoktatásban, még ha nem is pontosan ugyanabban a formában, mint a férfi társaik. Sőt, ettől az időszaktól kezdve rendszeresen szerepelhettek kiállításokon – bár a női alkotók korai tárlatain előfordult, hogy konyhaművészeti, iparművészeti és kézműves tárgyak mellé kerültek a képzőművészeti alkotások ami egyben a „női tevékenységek” egyértelmű minősítését jelentette a professzionálisnak tartott művészettel szemben. Csak 1908-ban hozták létre a Magyar Képzőművésznők Egyesületét, Soós Elemérné báró Korányi Anna elnökségével, amelynek célja a női alkotók támogatása, bemutatkozási lehetőségeik megteremtése volt némi nőjogi mozgalmársággal fűszerezve. Miután más művészi szervezetek a legritkább esetben engedtek soraikba női alkotókat, e szervezetnek nem volt alternatívája. 

Gráber Margit (1895–1993) falképterve, 1947. Fotó: Kiscelli Múzeum

A folyamatos negatív (férfi)kritika kíséretében működő egyesület 1946-ig működhetett, de addig is huszonkilenc kiállítást szervezett nemi alapon. Az első, 1909-es kiállításukról pozitív hangú kritikák is megjelentek, ilyen volt például a Vasárnapi Ujságé: „Már első fellépésük beszédes bizonysága az ifjú egyesület létjogosultságának. Igaz, segédcsapatokat – külföldi művésznőket – is hívtak a közvélemény meghódítására, de meg kell mondanunk az igazságot, hogy leszámítva négy-öt darab rendkívülien erős külföldi munkát, a mieinknek színvonala egy cseppet sem alacsonyabb a német és franczia képek átlagáénál.”

A mostani Árnyékban alcímet viselő tárlaton huszonhat női alkotó közel száz műve szerepel. A felvonultatott alkotások eltérő minőséget képviselnek, ami természetes, amikor egy kötött raktárkészletből kell a kurátoroknak válogatniuk.

Kiállítási részlet. Fotó: a szerző

Az első két teremben mindjárt a kor divatos tájkép- és enteriőr festészetét követő Undi Mariska, Hollósné H. Adrienne, Mezey Ilonka és mások vásznaiban gyönyörködhetünk, amelyek műfajukból következően nem is törnek magasabb célok felé, mint amit ösztönös szépérzékünk kényeztetése jelent. A müncheni iskola hatását hordozzák magukon, korrektül bánnak az ecsettel, alkalmazzák mestereik karakteres fény-árnyék manírjait, harmonikus kompozícióik kiegyensúlyozottság nyugalmát keltik. Tanult festőként élnek realisztikus, helyenként impresszionista eszközökkel, de semmi több, semmi dráma. Kedves, szerethető gellérthegyi, tabáni városképek, falusi porták ábrázolásai, amelyek alá szívesen ülünk le vasárnapi ebédre polgári lakásainkban, ne is kérjük rajtuk számon Ferenczy Károly, Fényes Adolf vagy mások jóval szuggesztívebb, mélyebb látásmódját. Nőiségük inkább a részletekre való nagyobb odafigyelésben nyilvánul meg. Például az Undi Mariska girbegurba tabáni utcaképrészletei aprólékos kidolgozottságukkal, egyben lényegmegragadásukkal képesek hosszú időre lekötni a befogadó figyelmét. Különösen izgalmas Krenner Amália: Teleki tér című festménye, amely a piac forgatagát a benne szereplő kofák, vásárlók, ügyeskedő svindlerek, antikvárius és fiatal nőnek szerelmi kötést ajánlgató cigány asszony hajszálpontos karakterábrázolásával írja le. 

Hadzsy Olga (1873–1968): Kilátás a Svábhegyről, 1915. Fotó:Kiscelli Múzeum

Figyelemre méltó Kövesházi Kalmár Elza: Thanatos című kerámiája is. A görög mitológiában a halált megtestesítő szárnyas ifjú bár a kiállítási tér sarkában kapott helyet, mégis mágnesként vonzza magára a figyelmet. Alkotójáról nem alaptalanul írt elismerő kritikákat Lyka Károly, a századforduló meghatározó művészettörténésze. Sőt, bécsi kritikusa, Ludwig von Hevesi odáig ment dicséretében, hogy „olyan, mintha férfikéz dolgozta volna ki”. A nőművészek korabeli helyzetére jellemző, hogy Kövesházi Kalmár Elza folyamatos kiállítási sikerei és díjai ellenére sem tudott megélni művészetéből, kénytelen volt kitanulni a cipészmesterséget, hogy ortopédcipők készítésére pazarolja el lenyűgöző keramikusi, szobrászi tehetségét. 
A tárlaton a korszak végét fémjelző, 1945–48 között élő Európai Iskola képviselői, Forgács-Hann Erzsébet, Anna Margit és Szántó Piroska absztrakt, expresszionista, szürrealista művei is szerepelnek a valóságos és szellemi vasfüggöny legördülte előtti utolsó pillanatot rögzítve. Itt említendők meg az amerikai emigrációból a McCarthy szenátor nevéhez kötődő kommunistaüldözés elől 1956-ban hazatérő Gross-Bettelheim Jolán politikai aktivizmustól, társadalom- és kapitalizmuskritikától sem mentes futurista művei, amelyek alighanem egészen mást jelentettek a szakadék szélén tántorgó Nyugaton, mint itt, a szocialista Kánaánban.

(A Ki a raktárból! 2. című kiállítás a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg október 1-jéig. Kurátor: Molnárné Aczél Eszter)