Ha a nyilvánosságban az őszinte beszédet korlátozó „polkorrektség” miatt nem is, a képzőművészetről baráti körben folyó diskurzusban azért gyakran felmerül a kérdés: vajon mivel magyarázható, hogy a művészettörténetben a női és férfi alkotók közötti arány minimum egy a tízhez? Mert az még érthető, hogy a XX. század előtt ilyen, vagy még ennél is nagyobb volt az aránytalanság, ami magyarázható a női társadalmi szerepekkel és az emancipáció hiányával, de vajon később is akadályoztatva voltak a nők művészi kiteljesedésükben? A XX. század során vajon miként változott a viszony a művészi karrier és a tényleges képzőművészeti teljesítmény, a „teremtő géniusz” között? És ma számít-e az alkotó nemi mivolta az értő közönség, netán a szakmai ítészek számára? Jelen cikk keretei nem alkalmasak e kérdések megválaszolására, egyébként is valószínűtlen, hogy sikerülne általános igazságokat magabiztosan kimondani, így maradjunk meg a probléma felvetésénél, néhány jellemző példa megvilágításánál.

Ezt tették a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár munkatársai is, amikor Ki a raktárból! címmel megrendezték első, majd most annak folytatásaként második kiállításukat azokból a raktáraikban „lappangó” festményekből és szobrokból, amelyek a női reprezentáció szempontjából érdekesek. Tavaly a Fővárosi Képtár XIX. századi anyagából, ezúttal a századfordulótól 1950-ig tartó fél évszázadban készült művekből válogattak. Szerencsére egy-egy női alkotótól gyakran öt-hat képet is láthatunk a Kiscelli Múzeum emeleti tárlatán, egymás mellett összehasonlítva az életmű káprázatos, illetve kevésbé nívós darabjait. Ez kiváló alkalmat teremt a művészi tálentum megismerésére, ami jól szolgálja a tárlat azon célját, hogy megmutassa a század első felén, a férjek (Sztehlo Lili), apák (Ferenczy Noémi), híres rokonok, vagy csak úgy általában a férfi pályatársak árnyékában alkotó női művészek munkáit.
Ahogy a kiállítás narrációjában is olvasható, a XIX. század végétől a nők már részt vehettek a képzőművészeti felsőoktatásban, még ha nem is pontosan ugyanabban a formában, mint a férfi társaik. Sőt, ettől az időszaktól kezdve rendszeresen szerepelhettek kiállításokon – bár a női alkotók korai tárlatain előfordult, hogy konyhaművészeti, iparművészeti és kézműves tárgyak mellé kerültek a képzőművészeti alkotások ami egyben a „női tevékenységek” egyértelmű minősítését jelentette a professzionálisnak tartott művészettel szemben. Csak 1908-ban hozták létre a Magyar Képzőművésznők Egyesületét, Soós Elemérné báró Korányi Anna elnökségével, amelynek célja a női alkotók támogatása, bemutatkozási lehetőségeik megteremtése volt némi nőjogi mozgalmársággal fűszerezve. Miután más művészi szervezetek a legritkább esetben engedtek soraikba női alkotókat, e szervezetnek nem volt alternatívája.