− A Magyar képek című, magyar nyelvű album csupán tavaly decemberben látott napvilágot, de a közönség lelkes fogadtatásának köszönhetően máris aranylemez lett. Mi lehetett a siker nyitja?
− A visszajelzések alapján nemcsak a minőségi zenéje, de az aktuális, mély tartalmú szövegek is megragadták a hallgatóságot. Az eredeti, 2019-ben megjelent angol verzió is nagyon sikeres volt, gyorsan aranylemez lett belőle. Amikor előálltam a magyar nyelvű változat ötletével, mindenki azt hitte, hogy megbolondultam, hiszen én hosszú évek óta angol nyelven élek és alkotok, és amikor Amerikába mentem, még a menekülttáborban megfogadtam, hogy nem is fogok magyar nyelven írni. Petőfi, Arany, Radnóti halhatatlan költészete, illetve Dusán, Demjén Rózsi, Horváth Attila és Bródy János világszínvonalat túlszárnyaló dalszövegei után nem éreztem magamban elég szikrát ahhoz, hogy a mi csodálatos anyanyelvünkön alkossak. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor a másik magyar nyelvű, Találkozások című lemezem született, éppen ezért kértem meg a fent említett nagyszerű dalszövegírókat, hogy fordítsák le az angol nyelvű szövegeimet. Most viszont neki mertem rugaszkodni, és három dalszöveget leszámítva, amelyek közül egyet Ákos, kettőt pedig Horváth Attila fordított le, magyarul is leírtam, ami bennem eredetileg angolul született meg Márkus Józsi baráti unszolására és segítségével.
− Kiket hallhat és láthat majd az augusztusi koncert közönsége?
− A legnagyobb amerikai és angol szupersztárokat. A fúvóskórus tagjai például John Helliwell, Randy Brecker, Bill Evans és Till Brönner, a gitárosok pedig Al di Meola és Mike Stern lesznek. Hammond-orgonán Tony Carey, basszusgitáron pedig Richard Bona játszanak majd, és velünk lesz a kiváló énekes, Nick van Eede is. De magyar kiválóságok is részt vettek a projektben. Hogy pontosan kik lépnek fel a magyar művészek közül, az legyen meglepetés, de én mindenkit meghívtam, aki a lemezen szerepel. Sajnos az albumon szereplő művészek közül van olyan is, akinek már csak az emléke előtt tiszteleghetünk.
− Egykori tanárára, Szakcsi-Lakatos Bélára gondol?
− Igen. Ő nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Nemcsak az én mesterem volt, de a kislányomat is hozzá küldtem tanulni. Kiváló zenész és csodálatos ember volt, aki minden magyarországi koncertünkön fellépett. Nagyon régi és nagyon szoros kapcsolatban álltunk egymással, az Amerikában megjelent lemezeinek én voltam a producere. De nemcsak róla emlékezünk meg, hanem a többi olyan magyar zenészbarátunkról is, akiket nemrég elvesztettünk. Köztük Somló Tamásról, aki szintén minden magyarországi koncertünkön velünk volt, illetve Török Ádámról, aki ebben a tinédzser őskorban a Bem rakparti klubban az előttünk járó generáció egyik zászlóhordozójaként a progresszív rock igazi úttörője volt.
− Különleges, ritkán hallható hangszerek is megszólalnak majd a koncerten?
− Természetesen. Hallható lesz majd egy szitár, egy mandolin, de ami talán a legérdekesebb: egy étteremben járva teljesen véletlenül találkoztam egy csodálatos cimbalmossal, akit szintén meghívtam fellépőnek a koncertre. Igazán különleges hangzásra számíthat majd a közönség.
− A Mandoki Soulmates zenekar jubileumot is ünnepel, hiszen harminc évvel ezelőtt adták ki az első albumukat. Hogyan találtak egymásra a lelki társak, és mi fűzi őket egymáshoz?
− A legfontosabb összekötő kapocs a zene, ami minden etnikai és kulturális különbséget felold, és segít áthidalni a szakadékokat. Mi tulajdonképpen egy társadalmi és művészi értékközösséget képviselünk. Amikor a kommunista kultúravezetés és az akkori cenzúra atyaúristene, Erdős Péter kijelentette, hogy itthon én sem stúdiót nem fogok látni belülről, sem útlevelet nem fogok kapni, Csupó Gáborral és Szűcs Lászlóval útnak indultunk. Mi már akkor is a progresszív rock második, fiatalabb generációjának képviselői voltunk, és nagy tisztelői a Syrius zenekarnak. Így azt hiszem, érthető, hogy amikor a menekülttáborban megkérdezte tőlem a letelepedési tisztviselő, hogy mihez akarok kezdeni magammal, azt feleltem neki, hogy szeretnék egy zenekart alapítani Ian Andersonnal, Al di Meolával és Jack Bruce-szal. Ő teljesen őrültnek tartott, de nekem már akkor is megvolt az az elképzelésem, hogy az említett zenészóriásokkal együtt játszva a brit progresszív rockot és az amerikai fusion jazzt szeretném összeolvasztani egy új, komplex zenei stílusban.
− A mostani koncerten felcsendülő zeneszámokat Bartók Béla zenéje ihlette. Mit jelent önnek Bartók munkássága?
− Az ő zenéjét hallgatva nőttem fel, mert édesapám gyakran játszotta nekem hegedűn Bartók Gyermekeknek című művét. Később, a konzervatóriumi tanulmányaim részeként komolyabban elkezdtem tanulmányozni Bartók zenéjét, és azt terveztem, hogy majd a progresszív rockkal ötvözöm. De a Magyar képek megalkotása nem az én egyedüli ötletem volt, hanem egy Greg Lake-kel és Jon Lorddal folytatott beszélgetés során született meg. A zenekarban az akkor aktuális felállás szerint Peter Frampton gitározott, Jack Bruce basszusgitározott, Jon Lord Hammond-orgonán játszott, Ian Anderson fuvolázott, Greg Lake akusztikus gitáron játszott, Bobby Kimball és Chris Thompson énekelt. Egyik este Greg Lake és Jon Lord arról kezdtek faggatni, hogy pesti srácként milyen a kötődésem Bartók Bélához. Kiderült, hogy velem együtt ők is nagyra tartják Bartók zenei érzékenységét, az újdonságok iránt érzett örömét, és a rá jellemző hídépítést a különböző zenei műfajok között. Innentől rabul ejtett az a vízió, hogy létrehozzak egy Bartók Béla témáira épülő progresszív rockművet, amiről a 2013-as budapesti jubileumi koncertünkön már a nyers vázlatok alapján beszélgettünk a lelki társammal, Greg Lake-kel. Ő az Emerson, Lake & Palmer zenekarral addigra már feldolgozta Bartók Allegro Barbaro című művét, és örömmel vágott bele velem közösen egy újabb Bartók-projektbe. Sajnos sem ő, sem Jon Lord nem élhette meg, hogy a víziónk megvalósuljon: jogi problémák miatt meg kellett várnunk, hogy leteljen a hetven év.
Borítókép: Leslie Mandoki (Fotó: Mirkó István)
