– A Petőfi Sándorka története a gyermekek beleélő képességére épít. Volt olyan élménye, amikor az élete része lett az elmesélt, elolvasott fiktív valóság?
– Gyerekkoromban a magam kitalálta történetek kísértek, noha rengeteget olvastam. Tízéves koromig erdész szerettem volna lenni. Ennek megfelelően volt egy elképzelt erdő, ami egybeesett a Buda környéki erdőkkel, ahol rendszeresen jártam, mégis, mint hogy annak én voltam az erdésze, az egy másmilyen erdő volt: medvék, farkasok éltek benne. A kisfiammal azok a bizonyos arany idők háromtól tizenkét éves koráig tartottak, amíg több, általunk teremtett fiktív világban éltünk, sok időt töltve együtt. Miközben mindig voltak könyvek, amiket felolvastunk neki, ötévesen a Narnia-sorozatot már magának olvasta egy Kékkúton eltöltött nyáron. Megvoltak a saját történetei, erdő, ahol ő az állatok védelmezője volt, létezett egy elképzelt ország, szóval folyamatosan képzelt világokban éltünk. Azt hiszem, a gyerekek nagyon könnyen megélik a képzeletvilágukat. Manapság azonban sokaknál ez a szárnyaló fantázia beszűkül a nagyon erős hatású filmektől, videójátékoktól. Korlátozza a szabad gondolati világot,
mert akkor azok már nem a saját hősei, hanem választott hősei és ez a nagy különbség, talán hátrány lehet.
A Petőfi inspiráció
– Térjünk vissza a kötethez! Mikor ismerte meg Petőfi költészetét?
– Az apostolt olvastam a nagymamámmal, és nagyon szerettem. Emlékszem, hogy a körülöttem lévő, nagyon sok mindenben egyet nem értő felnőttek egyaránt lelkesedtek Petőfiért. De arra is emlékszem, hogy a könnyedebb oldaláról fogták meg sokan: ha szóba került, ő volt a Nemzeti dal vagy az egyszerűbb gondolatok megverselője. Szüleim pedig mindketten azt gondolták, hogy végtelenül gazdag, szellemes, invenciózus, rendkívül vagány a költészete. Később a levelezései juttattak még ennél is közelebb a költőhöz. Mint egy mitugrász bolha, állandóan utazott, hol nagyon undok, hol nagyon szórakoztató beszámolókat írt, amelyekben rendre kölcsönért is folyamadott a címzettől. Az biztos, hogy költészete ma is nagyon élő és sok örömöt adó korpusz, de az is vélhető, hogy ehhez a gyerekeknek óvodáskorban meg kell ugrani azt a kihívást, hogy legyen türelmük az eléjük tartott YouTube-videók helyett olvasni.
– Több író akkor kezd gyerekkönyvet írni, amikor a gyermekeinek mesél, de ön jóval később fogott meseírásba. Hogy jött az ihlet?
– – Olyan végtelenül szerencsés dolgom volt az elmúlt évek alatt, hogy gyermekek körüli dolgokkal foglalkozhattam. A Városliget egy egészen fantasztikus képződménnyé válik szép lassan. A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Liget-projekt is abban a szellemben épült, hogy szem előtt tartotta, hogy a gyerekeknek miként lesz jó. Amikor a Liget-projekt játszótértervezésébe bekapcsolódtam, gyerektanácsot hívtunk össze, és hétről hétre beszélgettünk arról, mi az, ami egy játszótéren örömet nyújt. Legnagyobb büszkeségünk azon túl, hogy több mint egymillió gyerek használta már, hogy közben odacsempésztük Szinyei Merse Pál léghajóját egy mászóka képében. De például ha kisgyerekek sokat homokoznak, mindenféle dinócsontokra lelhetnek a homokozóban. Eközben sok feladatom volt a Magyar Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban, ahol a világ legjobb múzeumpedagógusai azon dolgoznak, hogy a gyerekeknek is befogadható legyen a műtárgyak mágiája.
A három nagymama meséi elkísérik
– Ki volt az a felnőtt, akitől a történeteket, meséket hallgatta, akitől oly sok időt és figyelmet kapott, mint Sámuel öntől?
– A szüleim kitűnő emberek voltak, én pedig nagyon szerettem őket, de válásaik miatt három csodálatos nagymamám lett. Ha kértem, huszonhatodszor is felolvasták Weöres Sándort és negyvenedszerre is a Bors nénit. Egyikük a budapesti gettót élte túl, a másik Auschwitzből tért haza, a harmadik végigélte először Belgrád, majd Budapest ostromát. A három nagymama ebből semmit nem mutatott, csak végtelen derűt és szeretetet. Nekem ezek a életek elképzelhetetlen régmúltban történtek, minthogy a nagymama ott volt velem a jelenben, így primer félelem nélkül, ám annál több érdeklődéssel szívtam be ezeket történeteket. Apám mamájának pedig valójában élete első húsz éve volt csak igazán boldog, amikor Hódságon, Szabadka melletti településen élt. Az ottani mindennapokról, kalandokról a falu végén élő cigányokról, a szigorú német tanárról és a hódsági korcsolyapályáról mindent tudtam és imádtam ezeket a történeteket. A mesék Hódságról és a mesék Auschwitzról, mindennaposak voltak az életemben. A harmadik nagymamám, Márta is fantasztikus felolvasó volt, minden héten egyszer nála aludtam, és voltak könyvek, amiket amiket ő olvasott nekem Kököjszi és Bobojszát, Róka úr történetét tőle hallottam. Akárcsak a kisfiam én is olyan voltam, hogy vártam és elvártam ezeket a meséket.
– Arra emlékszik, hogy mi ragadta meg a legjobban Auschwitzból?
– Úgy van ez, hogy amikor minden nap jól laksz, akkor nehéz elképzelni, hogy az élteted kell kockáztatnod, hogy egy kis krumplihajat lopjál. Nehéz elképzelni, hogy egymást pofozták, hogy jó színük legyen, vagy hogy az én nagymamám aki mindig nagyon fázékony volt, Lengyelországban egy selyemruhában élt a fűtetlen barakkban télvíz idején, amit egy halottról vettek le. Nyilván felnőttként érthettem meg igazán, hogy mit jelenthetett az, hogy egy 24 éves lányt, aki addig kifejezetten polgári jómódban él és franciául beszél, zongorázik, egyik napról a másikra átrepítik a SOÁ-ba. Természetesen soha nem értettem meg, mert sokkal később nőttem fel, bármilyen borzalmas volt a kommunizmus, nem láttam az utcán halottakat. Édesanyámnak volt kolléganője, aki hosszú éveket töltött a Gulágon, ennek a borzalmait is nehéz volt elképzelni.
Abban a szociális biztonságban élünk, hogy fogalmunk sincs arról a páni rémületről, amit a kettővel ezelőtti generáció megélt.
Kisgyerek koromban elképesztően idegesített, hogy arra tanítottak, hogy ne legyek finnyás, ne hagyjam a tányéromon ott, ami van.
1956-nak mindenki a része volt
– Nem kellett túlélést tanulnia …
– A gyerekek drámaian korán fel tudnak nőni a túlélés kényszere miatt. Manapság sokan értetlenül, némileg rosszallóan nézik azt, hogy a gyerekek lassan nőnek fel. Valójában nagyon nagy örömmel kellene arra gondolni, hogy milyen békés és nyugodt hely ez a Magyarország, már elég régóta, és megtehetik a gyerekek, hogy későn nőjenek fel.
1956 szerintem a magyar történelem egyik legnagyobb büszkesége,
ugyanakkor a forradalom volt az utolsó esemény, ami hirtelen rengeteg embert felnőtté tett. Ha valamivel még foglalkoznék, akkor ennek a forradalomnak a gyerekeknek történő elmesélésével. ’56-ban az történt, hogy az egész világ - a minket eltipróktól eltekintve -, nekünk drukkolt. Emlékezzünk csak: Gyilasz – Milovan Gyilasz – azt mondta, hogy “A magyar forradalom a kommunizmus végének a kezdete.” Nagyon edukatív is volt abból a szempontból, hogy
a magyar forradalmárokkal való bestiális leszámolás miatt szakítottak sokan a kommunizmussal való kokettálással Nyugat-Európában.
Ahogyan később 1968 prágai megszállása a magyar értelmiség egy részét örökre eltávolította a szovjet rezsimtől. Azok a képek, felvételek a nyugati csatornák felé, azt hozták, hogy mindenkinek a magyarokkal dobogott a szíve. A magyar társadalom az összes társadalmi osztály egy levegővel, egy irányba, tevőlegesen mozgott. Fontos lenne a nemzeti emlékezetben jobban ápolni ezt ezt az állapotot.
– Most elég jól ápoljuk, nem így látja?
– Most a pesti srácok emlékét ápoljuk, úgy is fogalmazhatnék, hogy egy metszetét a forradalomnak. Azt, hogy ebben mindenki benne volt, azt kevéssé és azt sem hangsúlyozzuk, hogy az egész világ velünk volt. Tizenegy évvel egy háború lezárulta után..
– Van erre valami koncepciója?
–Múzeumot érdemelne 1956 a véleményem szerint.
Az emberek megértették, hogy miért fontos a Liget kulturális fejlesztés
– A Liget-projekt szellemi hátterének kiötlésében évek óta részt vesz. Hogy tapasztalja, alakult a heves ellenzők hozzáállása a Ligethez?
– Voltak őszinte aggódók és voltak politikusok, akik erre rácsatlakoztak. Ma már azonban nem látni olyat, hogy érdemi támadások fogalmazódnának meg. Sokmilliós látogatótábora van a megújult Ligetnek, a páratlan pompával megújult Szépművészeti Múzeumnak, ahol rendre nemzetközi mércével is egyedülálló, kasszasiker kiállítások nyílnak. A Magyar Zene Házában telt házas koncertek vannak, a futókörön folyamatosan kocognak a sportolni vágyók, a játszótér tömve van. Biztosan aggódtak egyesek, hogy az egészet térkövezzük, de az ellenkezője történt: zöldebb lett. Önhittség nélkül, a szervezet kicsiny részeként azt mondom, a Ligetet ma mindenki elismeri. Én azt látom, hogy aki már az elkészült Ligetben jár, az politikai hovatartozástól függetlenül megbecsüli. Radnóti Sándort idézném ide, aki egy fontos landmarknak nevezte a Magyar Zene Házát. Közben azt is el kell mondani, hogy egyre szebb lesz a Liget. Mindig gazdagszik valamivel, a Millennium Házában a Neo Kortárs Művészeti Térben káprázatos kortárs tárlatok láthatóak, s most lett kész a Petőfi-felfedezőösvény, a játszótéren pedig Kányádi Sándor szobra áll.
Persze a legfontosabb, hogy egy-két év múlva elindulhat az Új Nemzeti Galéria építése is teljessé téve az akkor immár valóban világszínvonalúvá váló kulturális negyedet.
– Mégsem mondta ki soha senki, hogy tévedtünk, szükség volt a kulturális fejlesztésre. Mintha még mindig élne egy erős politikai szembenállás.
– Szerintem írjuk le Baán László, Sághi Attila, Gyorgyevics Benedek, Végvári Tamás és legalább további 150 ember nevét, akik a kezdetektől megingathatatlan hittel, a különböző, akár személyes támadásokat is félretolva, a kormányzat nagy ívű támogatásával elvégezték és végzik ma is ezt a munkát. Nagyon örülhetünk annak, hogy a kétkedők és az ellene ágaskodók nagy része is boldogan veszi birtokba ezt a teret. Amikor majd fel fog épülni az új Nemzeti Galéria, mindenki végtelenül büszke lesz rá, és magáénak fogja érezni, mint ahogy a Magyar Zene Háza épületével is gazdagodott a város. A politikai viták mindig léteztek különböző fejlesztések körül. De ma már egyértelmű, hogy a millennium óta egészen páratlan kulturális fejlesztést finanszírozott a kormány.
– Mi zavarja legjobban Budapesten, mit fejlesztene?
Ha én lehetnék egy hónapig az „ízlésminiszter”, akkor nem lenne kérdés, hogy én egy diktátor vagyok,
aki Budapest megóvása miatt lebontja a Kálvin téri üvegházat, a Duna-korzót elzáró rettenetes szállodákat, amelyek a szocializmusban épültek, és végérvénesen megtiltja a budai kerületekben a zöld területeken a zöld terület további beépítését és ugyanilyen gondossággal igyekszik Mátyásföld, Rákos-patak és egyéb külső kerületeit zöldterületeit is megmenteni. A körútról elűzném a szocialista arculatú portálokat. Közben a Liget mellett drukkolnék a Hauszmann programnak. Mert minden vitát ismerve, az, hogy a budai várpalota legyen szép és egyfajta patinával megépített terület, az nagyon is vonzó elképzelés. Amikor a Tóth Árpád sétányon megbetegedtek az öreg gesztenyefák, akkor japán díszcseresznyéket ültettek a helyükre. Megtörténhetett volna, hogy lokálpatrióták, túlhevült nemzeti érzelműek tiltakozni kezdenek, hogy mit nekünk oda japán fákat!
Ezzel szemben mára sakuraünnepek vannak a budai Várban, lila, rózsaszín sziromesőben sétálunk.
Vannak ugyanakkor szörnyű hiányok is. Bartók valahai háza a Csévi úton például elkeserítő állapotban van, ahogy az egész Bartók-emlékezet lehetne jobb állapotban. Ha ezeket említjük, mindig szóba kerül, hogy hol van az oktatás ügye ezekhez képest, és az egészségügy is forráshiánnyal küzd. Nálunk sokkal gazdagabb országban is mindig van, amire sokkalta inkább kellene a pénz, mint a kultúrára. Ám a kulturális kezdeményezések maradandó értéket jelentenek, miközben a hatalmas költségigényű és megújításra szoruló szektorokon nem segít, ha nem őrizzük, gyarapítjuk kultúránkat. Ám az mindig mindenen és mindenképpen segít: ha a magunk módján mindannyian teszünk valamit, hogy a gyerekek kíváncsiságát kielégítsük és fenntartsuk, hogy tartalmas jókedvvel teljen a gyermekkoruk.
Címlap: Petri Lukács Ádám (Fotó: Kurucz Árpád)
