− Hogyan állt össze a koncert programja?
− Amellett, hogy a közönséget megszólító, népszerű zeneszerzők által komponált műveket kerestünk, a másik fontos cél az volt, hogy a fiatalok megmutathassák a tudásukat, az értékeiket. Mindezt a MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével, akiknek ezúttal is szeretnék köszönetet mondani a páratlan szívességért, hogy a szakmai tapasztalatukkal és szimpátiájukkal is támogatják az ifjúságot.
− A fiát, Szenthelyi Krisztiánt is hallhatjuk a koncerten. Milyen élmény egy családtaggal együtt színpadra állni?
− Három csodálatos fiam van, és olyan mértékben szeretem őket, ami magában hordozza annak a veszélyét, hogy a véleményem nem elég objektív. Krisztián esetében viszont az eddig elért eredményei megerősítik az álláspontomat. Mind a tehetsége, mind az elismerésre méltó munkamorálja reményteli jövőt ígér ezen a pályán. Ráadásul nagyon jó tanárai voltak, ami szintén meghatározó lehet az egész szakmai sorsa szempontjából. Azért
így is megfordult velem a világ, amikor tizenhét évesen elém állt, hogy operaénekes akar lenni. Örültem, hogy a másik két fiam „normális” pályát választott.
− Említette, hogy az ifjú tehetségnek jó tanárai voltak. Mi egy jó mester ismérve?
− A felelősségérzet és a tapasztalati úton szerzett szakmai tudás. Örökké hálás leszek például Kovács Dénes mesteremnek, aki a diplomám megszerzése után, 22 évesen meghívott maga mellé tanársegédnek.
Amikor felveszek egy növendéket az osztályomba, tisztában vagyok vele, hogy ezzel az egész szakmai sorsát a kezembe helyezi. Ez óriási tét és felelősség.
Fontosak a vizsgák, a versenyek, a kollégáktól érkező értékelések, de az igazi visszajelzés a munkánkkal kapcsolatban az, hogy a növendékeink a diplomájuk kézhezvétele után meg tudják-e állni a helyüket az életben. Jó, ha olyan emberektől tanulhatnak, akik nemzetközileg elismert, világjáró művészek, de az így szerezett tudást és tapasztalatot át is kell adni a növendéknek, amihez rendszeres órákra és következetes számonkérésre van szükség.
Hiába mondok el számos hasznos, előrevivő dolgot, ha utána nem követelem vissza.
− A jó mester ismérveit már említettük. Milyen az ideális tanítvány?
− A megfelelő munkamorál az az alap, amit megkövetelek minden növendéktől. Ugyanis, ha ez nincs meg, nem tudunk eredményt elérni. Manapság sok fiatal azt hiszi, hogy erőfeszítés nélkül is el lehet érni igazi sikereket, és elég az Istentől kapott tehetség. Pedig az élet számtalanszor rácáfol erre. Egyéni oktatásnál módunkban áll, hogy a követelmények szempontjából maximalisták legyünk, és megértessük a növendékekkel:
a tehetség önmagában nem elég. Szükség van egy belső felhajtóerőre, és fontos meghozni bizonyos áldozatokat, mert ezt a befektetett munkát az élet később visszafizeti.
Csakúgy, ahogy azt is, ha most elmulasztják a szükséges gyakorlást. Hiszen diploma után már hiába ébrednek rá erre. Addigra már számos soha vissza nem térő lehetőséget elszalasztottak, mert a versenyeken, a próbajátékokon a szakemberek egy huszonéves fiataltól már elvárják, hogy ne csupán tehetséges legyen, de képzett is.
− A Zeneakadémia hamarosan megüresedő rektori posztjára végül öt pályázó jelentkezett. Ön szerint milyen kvalitásokkal kellene rendelkeznie az intézmény leendő vezetőjének?
− Meg vagyok róla győződve, hogy az a tökéletes irány, ha egy ismert előadóművész áll a Zeneakadémia élén. Éppilyen fontosnak tartom, hogy a mindenkori vezetőnek szívügye legyen a Zeneakadémia sorsa.
A jelenlegi helyzetben az tud igazán hasznos lenni rektorként, aki az életének egy jelentős részét erre a munkára áldozza. Éppúgy, ahogy a tanárnak feladata rendszeres gyakorlásra késztetni a növendékeket és számon kérni rajtuk a kiadott feladatok elvégzését, úgy a mindenkori rektornak is rendszeresen kontrollálnia kell a tanárok munkavégzését.
Emellett számos más kihívásra is megoldást kell találnia. Egyebek mellett azzal, hogy a növendékek túlterheltek olyan órákkal, amelyeknek gyakorlati hasznát az élet nem bizonyítja, azonban elveszik az időt a gyakorlástól. Külföldön ezen a téren szerencsésebb helyzetben vannak a növendékek.
− Négy évvel ezelőtt letette a hegedűt. Nem hiányzik?
− Hatvanévnyi hegedülés után a befektetett munka már nem úgy térült meg, ahogy elvárható lenne. A testem jelzett, nekem pedig a közönség iránti tisztelet miatt is tudomásul kellett ezt vennem. Mivel addigra alkalmam nyílt eljátszani mindazt, amit igazán szerettem volna.
Világutazó hegedűművészként 160 amerikai és 70 japán koncertet adtam, így nem maradt bennem hatalmas hiányérzet.
A felszabaduló időmet a gyerekek tanításának és a vezénylésnek szenteltem, így nem okozott nagy törést számomra a váltás. Az idén 300 éves Guarneri-hegedűt pedig, amelyet az államtól kaptam, és amelyen 1976 óta játszottam, sikerült továbbadnom egy kiemelkedően tehetséges és immár egyre sikeresebb ifjú növendékemnek.
− Ki az, aki a legnagyobb hatással volt az ötvenéves pályafutására?
− Nehéz csak egy embert kiemelni, de
a testvérem, Szenthelyi Judit zongoraművész, akivel ezalatt az ötven év alatt végig együtt dolgoztam, ilyen szempontból is nagyon meghatározó szerepet játszik az életemben.
Nemcsak zongorakísérőként segít, de sokszor – ha már nem maradt üres terem a Zeneakadémián – a növendékeimmel a lakásán tartjuk meg az órákat. Elképesztően elkötelezett és kiemelkedő mind szakmailag, mind a fiatalok oktatása terén. Márpedig a zongorakísérő személye nagyon fontos, hiszen sokszor a hegedűssel együtt dolgozzák ki a produkciókat. Ráadásául egy rutintalan, fiatal előadó számára egyáltalán nem mindegy, milyen kíséret szól a játékához.
− Ha már szóba került a színpadi rutin: Keller András rektori pályázatának egyik fontos eleme, hogy több fellépési lehetőséget biztosítson a Zeneakadémia növendékeinek, akik így kellő rutint szerezhetnek. Egyetért vele?
− Fellépési lehetőségből sosincs elég. Én magam is rendszeresen próbálom koncertezési lehetőséghez juttatni azokat a fiatalokat, akik megérdemlik, hogy már a főiskolán is közönség elé álljanak.
Sokak szerint ez egy olyan juss, amit ki kell vívni, de szerintem fontos, hogy már a diploma megszerzése előtt is elég lehetőségük legyen belekóstolni abba, milyen érzés színpadon, közönség előtt állni.
− Milyennek látja a klasszikus zene jövőjét?
− Sajnos egyre kevesebb fiatal érdeklődik a zenei képzések iránt, pedig a nagy számok törvénye alapján hatvan növendék között könnyebben találunk tehetségeket, mint harminc között. Az sem biztató, hogy egyre növekszik a komolyzenét hallgató közönség átlagéletkora. Az a tapasztalatom, hogy kevés az énekóra, így nem jut elég idő arra, hogy felkeltsék az érdeklődést a klasszikus zene iránt. Pedig
a művészeti nevelés – csakúgy, mint a sport – a teljes személyiségre hatással van. Az egész társadalom számára kifizetődő lenne, ha nagyobb hangsúlyt kapna.
− Mi az, ami Önben ennyi évtized elteltével is táplálja a már említett belső felhajtóerőt?
− A különleges feleségem szeretete, aki csodálatraméltóan biztosítja a hátteret mindannyiunk számára.
