Fotó: Éberling András
– A példa sokat számít. Tizenhat évesen ön már a Zeneakadémián tanult, Kovács Dénesnél.
– 1968-ban kerültem be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Kovács Dénes tanítványa lettem. Nagyon szép évek voltak, rengeteg munkával. Igen, tiszteltem és csodáltam őt, és rengeteget tanultam tőle. És az a fajta munkamorál, amiről beszéltem, azért volt nagyon szerencsés, mert ő annak a növendéknek tudott igazán segíteni, aki nagyon keményen, céltudatosan dolgozott, anélkül, hogy ezt mondani kellett volna neki. Tanulmányaim során több kiváló művésztől is tanulhattam: Simon Alberttől, aki a főiskolai zenekar vezetője volt, valamint Kocsis Zoltánnal együtt egy évig jártam Kurtág Györgyhöz, aki akkor még fiatal volt, de elképesztő tudáshalmazt zúdított ránk. Akkor, tizenhét évesen még nem is tudtam mindent feldolgozni, csak később, ahogy fejlődtem. Neki is nagyon hálás vagyok. Meg kell említenem, hogy már kamaszkoromban sikerült egy olyan hegedűsideált találnom, mint Jasha Heifetz. Az én mércém szerint mindenki utána jön, én ezt nagyon szívesen fölvállalom. Minden művésznek találni kell egy olyan valakit, akinek a produkciója vezérelni fogja őt. Ha egy igazán hiteles művészt talál az ember, nem fogja sosem elérni az ő színvonalát. Amikor olykor úgy éreztem, csökkent a távolság köztem és közte, feltettem egy lemezét és rájöttem, hogy nem és nem. Még mindig olyan messze van, hogy nem érhetem el.
– Huszonkét évesen tanárként a Zeneakadémián kezdeni nem lehetett egyszerű feladat.
– Megtisztelt a mesterem, Kovács Dénes azzal, hogy odavett maga mellé tanársegédnek, és így visszatekintve hihetetlen kockázatot vállalt. Nyugodt szívvel mondhatom ugyanis, hogy semmit nem tudtam a tanításról. Igaz, már akkor elkezdtem járni a világot mint hegedűművész. Nagy valószínűség szerint egy megelőlegezett bizalomról volt szó. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy hasznossá is váljak a tanítványok számára. Egy tanárnak rendkívüli felelősséget kell éreznie a növendékei felé. Úgy gondolom, nem csak a kiemelkedő tehetségekkel kell törődni. Minden diákban meg kell találni, mire alkalmas leginkább, és azon a területen kell eljutni, ameddig csak lehet. Nem mindenki szólókarrierre született, van, aki zenekarban lehet a legjobb, és olyan is, aki kamarazenésznek, tanárnak tökéletes. Ez persze korántsem egyszerű: például gyakran nem elég igényesek saját magukkal szemben. Ezért a mi feladatunk az, hogy magasabb követelményeket támasszunk velük szemben, mint amilyenekkel az életben szembesülnek. Az egyéni oktatásnál az én felelősségem óriási, hiszen amikor egy egyéni hangszeres leteszi egy tanár kezébe a szakmai sorsát, az azt jelenti, hogy évek múlva, amikor diplomázik, akkor valahol a tanára döntötte el, hogy az életben mire fog jutni – legalábbis abban az esetben, ha a növendék partner a munkában. Ez hihetetlen felelősség, nagyobb, mint a csoportos oktatás. 47 éve tanítok a világhírű Zeneakadémián nagyon értékes fiatalokat, ezért élek azzal az illúzióval, hogy felismerem a tehetséget akár a magyar politikai életben is. Egyik oldalon látunk egy tényszerűen zseniális miniszterelnököt, nagyszerű szakemberekkel körülvéve. Együttes működésük rengeteg pozitívumot hozott a rendkívül tehetséges és egyben kritikus magyar nép életébe. A másik oldalon viszont nehezen található olyan politikus az utóbbi években, akinek a működése kimutatható hasznot hozott volna a magyar nemzet számára. Ez egy egyszerű keresztény muzsikus véleménye.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!