Október 6-ig láthatják a Müpa látogatói az előcsarnokban azokat a fotókkal illusztrált ismertetőket – ez a Róma-hatás nevű kiállítás –, melyek a római magyar kapcsolatokat ápoló művészekről, alkotó személyiségekről mesélnek, így például Nemes Nagy Ágnesről és Lengyel Balázsról vagy Pilinszky Jánosról, a Hantai Simon–Bíró Zsuzsa házaspárról és a Római Iskola művészeiről. Olvashatunk itt a Római Magyar Akadémián folyó életről, vagy akár a híres kis magyar szigetről, a Triznya Mátyás–Szőnyi Zsuzsa lakásából kialakított, finom hazai fogásokkal hagyományt őrző „Triznya kocsmáról” is.
Nos, az alaphangulatot megadta a fenti képes-szöveges összeállítás, ezután válogathattunk az elmúlt napokban Fellini Róma című 1972-es alkotása, Paolo Sorrentino A nagy szépség című 2013-as műve vagy éppen Woody Allen kedveskedő fricskája, a Rómának, szeretettel című film között. Mindhárom mű más és más arcát mutatta az Örök Városnak, így minden korosztálynak tartogatott valamit: keserédes nosztalgiát vagy éppen végletes érzelmeket.
A világzenei produkciók közül pedig Antonio Castrignanó és zenekara képviselte a délolasz vidék jellegzetes zenei stílusát, számos izgalmas elemmel kiegészítve, a végtelenített és egyre gyorsuló ritmusú pizzica bemutatásával.
Talán nem volt olyan hangszer, melyet a csapat meg ne szólaltatott volna, mindehhez jellegzetes énekhangjával a hagyományokat megújító énekes csatlakozott, illetve időnként a hegedűvel boszorkányos ügyességgel bánó Luigi Marra, vagy a meglepetésszerűen rockos hangzást képviselő gitáros, Maurizio Pelizzari. Castrignanó intenzív színpadi jelenlétével (énekkel és csörgődobbal) pillanatok alatt megtapsoltatta a közönséget, mesélt angolul és olasz nyelven, sőt a pizzica hátteréről is szólt röviden, mely a taranta nevű pók csípésének hatástalanítására szolgáló, egyre vadabb és gyorsabb ritmusú tánc. A pizzica a tarantellamuzsikák egyik típusa, s idehaza ismerhetik mindazok, akik látták-hallották az 1975-ben alakul Canzoniere Grecanico Salentino zenekart, 2015-ben, ugyancsak itt, a Művészetek Palotájában. Castrignanó ugyanakor szólókarrierjét is építi, filmzenékkel, így a 2006-os Aranykapu című filmen is dolgozott vagy a 2012-es Bellas Mariposas zenéjén is. A Salentói-félsziget zenei kultúráját tehát aktívan ápolja, élete középpontjában minden értelemben a zene áll. Ha valakit emellett a jazz érdekelt volna még, választhatta akár a különlegesen finom alt hangú énekesnő, Roberta Gambarini estjét, akit a Budapest Jazz Ochestra kísért.
Az Itáliában immár jól ismert és szeretett Márai-írások sem maradhattak el: Ludmann Ágnes, az Eötvös Collegium Olasz Műhelyének vezető tanára és műhelyvezetője beszélgetett az író itáliai kapcsolatairól Antonio Sciacovellivel, aki Márai Sándor műveinek fordítója és legjelentősebb olasz kutatója; Mészáros Tibor irodalomtörténésszel, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársával, aki a Márai-hagyatékot gondozza – s elkészítette a Márai-művek bibliográfiáját –; valamint Csorba László történésszel, a Római Magyar Akadémia volt igazgatójával, aki a magyar–olasz kapcsolatok történetével is foglalkozik.
A társalgás izgalmas történetekkel volt teli, s időnként az O sole mio futamai adtak zenei hátteret az irodalmi-történelmi barangolásnak Darvas Ferenc zeneszerző-zongorista előadásában, s további hangulatfokozásként Darvasi Áron író-színművész olvasott fel részleteket Márai naplójából. Olyan érdekességek derültek itt ki számunkra, mint hogy Márainak milyen sokat jelentett az egyszerű, karakteres délolasz emberek társasága, vagy a nápolyi szent, San Gennaro alakja és a hozzá fűződő vér-csoda. Antonio Sciacovelli azt a történetet is megosztotta velünk, miszerint egy nápolyi orvos, aki gyermekként még találkozott a magyar íróval, most könyvet ír Márairól.
Kiderült az is, hogy Szőnyi Zsuzsáék milyen jó barátságot ápoltak Máraival és Lolával, s hogy a magyar író mennyire szerette a tengert, strigulázta is, hányszor mártózott meg a vízben…
Ez a sokfelé kalandozó műhelybeszélgetés ugyanis Márai Sándor 1948–52-ig tartó nápolyi esztendőiről szól, valamint az 1967 és 1980 közötti időszakról – ez utóbbi éveket Salernóban töltötte az író, s minden emigrációban töltött időszak közül az itáliai szépségek: Velence szobrai, az ételek íze, a déli emberek gesztusai maradtak meg benne legerősebben. S ilyen sorok hagytak nyomot bennünk is, amelyek elvarázsolnak, akárcsak a Márait olvasó olasz közönséget a San Gennaro vére című regényében:
A nap most erős, kegyetlen. Délben, május derekán, parázslik egyféle végzetesség a lebegő, sötétkék és arany napfényben. A tenger mélykék és mozdulatlan. Nápolyban több százezer ember alszik e pillanatban...
Bízunk benne, hogy a Müpa továbbra is ápolja majd ezt a számos műfajt magába foglaló, inspiráló és sokakat vonzó programsorozatot.
Borítókép: Antonio Castrignanó és zenekara a Művészetek Palotájában lépett fel az Európai hidak: Itália sorozatban (Fotó: Müpa/Posztós János)
