Nemes Nagy Ágnes tájképei

A „létfeszültség” közvetítésére vállalkozik a költő, amikor nevet ad a névtelennek. A Petőfi Irodalmi Múzeum Mindenek ellenére föld – Nemes Nagy Ágnes tájképei című kiállítását Osztroluczky Sarolta irodalomtörténész nyitotta meg a Károlyi-palotában. A tárlat október 1-jéig látogatható.

Nemes Nagy Ágnes kiállítás PIM Fotó: Bach Máté

Hogyan jellemezzem a megértés élményét? A Nap fénye fölszikrázik, és bevilágítja a világot, az árnyékos zugokat. Épp mint Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton az égben című költeményében, amelyet Mészáros Blanka színművész olvasott fel a Mindenek ellenére föld – Nemes Nagy Ágnes tájképei című kiállítás megnyitóján. Osztroluczky Sarolta irodalomtörténész az életmű fontos állomásait, szemléletmódbeli és poétikai alakulástörténetét vázolta fel néhány kulcsfogalom (kettős világ, a közöttlét, a fa motívuma, tárgyiasság, mítoszteremtés) segítségével.

A költő az érzelmek szakembere – írja Nemes Nagy Ágnes A névtelenek címmel 1967-ben. – Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. […] Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.

Kenderesy Anna kurátor értelmezése szerint a „névtelen érzelem”, amely a vers forrásaként szolgál, nem tartozik sem a költőhöz, sem pedig a külvilághoz, hanem e kettő viszonylatában jön létre a látvány megnevezésének gyakorlatában. A versek beszélője a megismerés igényével fordul a táj és annak részletei felé, ám váratlanul kiderül: az érzékelés és értelmezés, a figyelem tudatos használata és a látott tárgy nyelvi megragadása önismerettel is jár. A szemlélő és a szemlélt tárgy közötti kapcsolat maga a „létfeszültség” – ennek közvetítésére vállalkozik a költő, miközben nevet ad a világban, a tájban és a tárgyakban lakozó névtelennek. Nemes Nagy Ágnes látásmódja, környezetére irányuló fokozott koncentrációja nemcsak a XX. század második felének irodalmára gyakorolt nagy hatást, hanem a kortárs magyar lírára is. A kiállítás az életmű mentén haladva foglalkozik ezzel a kivételes figyelemmel, megmutatva a versekben teremtett, folytonosan változó tájképet.

Tájkép a kettős világban

Feszültséggel telített, köztes állapotot és létszemléletet idéz már a címében is az 1946-ban megjelent első kötet, a Kettős világban. A lírai én az ellentétes szférák közé pozicionálja magát: miközben az érzéki, anyagi környezet része, elvágyódik a szellem magasabb birodalmába. Ez adja a kötet címadó versének alaphelyzetét, amelyben a beszélő a Nyírség otthonos közegében, a homokos földön fekve figyeli a csillagos eget. Az anyagi és az eszmei régió a kút vizének tükröződő felületén – hol máshol? – összeér, s a földmérőként jelentkező költő megragadja a látottakat: „Hazám: a lét – de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek, / és arcát is az ég tükrébe mérték / elektronoktól zizzenő erek. // S a kettős, egymást tükröző világban / megindulok, mint földmérő az égen, / s pontos barázdán igazítva lábam, / a nyíri tájat csillagokba lépem.”

A második világháború lezárulását követő három évben szerveződött meg és vált meghatározó folyóirattá az Újhold. A Nyugat minőségelvének hagyományát, az autonóm irodalmiság és a szabadság elvét magáénak valló kiadvány főszerkesztője Lengyel Balázs volt, egyik meghatározó fiatal költője pedig Nemes Nagy Ágnes. Az Újhold megszűnésétől a Szárazvillám című kötet megjelenéséig Nemes Nagy Ágnes csak fordításokat és gyerekverseket publikálhatott. A kényszerű elhallgatás dermesztő állapota, valamint az ötvenes évek diktatórikus közegének fenyegető és félelmetes tapasztalata az 1957-es kötet tájleírásaiban is érzékelhető: „Ablakban álltam éjjel, mint a gyertya, / mely önmagában-támolyogva megdől, /viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja, / és reszket és lángol a félelemtől...” (Trisztán és Izolda).

A lírai szövegekben egyre inkább felerősödik a tárgyias szemlélet- és beszédmód: a figyelem tárgya, a táj már csak önmagáért van jelen, így a beszélő tulajdonképpeni célja a látvány minél pontosabb megragadása és a külvilág „nyelvének” elsajátítása. 

A szemléletváltást jelzi Kemény Gyula látványtervező munkája a tárlatban, Kenderesy Anna kurátor ugyancsak ráirányítja a látogató figyelmét a korszakhatárokra: a költő poétikájának elmozdulására címében is utal a Napforduló kötet, majd az Egy pályaudvar átalakítása ciklus. Nemes Nagy Ágnes költészetének kései szakaszát jelentős nyelvi átalakulás jellemzi. Hogy a szubjektum és a világ értelmezhető lenne a látványon keresztül? Lassanként már az ebbe vetett hit is megrendül. Ekkorra a műnemek között álló prózavers műfaja válik dominánssá, amely lehetőséget teremt a többszólamú szövegalkotásra. A versbeszélők a világ teljességének megragadása helyett apróbb, banális jelenségeket azonosítanak a környezetükben. A stabil nézőpont kimozdul, a beszélők a tér részévé válnak, abban mozognak, s így a látás, a tudás és az emlékezés bizonyossága is megkérdőjeleződik bennük. Ezzel elérkeztünk a jelenbe, a kiszámíthatatlan tapasztalatába.

Borítókép: Mindenek ellenére föld – Nemes Nagy Ágnes tájképei című kiállítás egy részlete (Fotó: Bach Máté)