A tárlatot Petrányi Zsolt művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora nyitotta meg, aki elsősorban arra mutatott rá, hogy a korántsem lezárt korszak feldolgozása, értelmezése mennyi nehézséget jelent még a szakembereknek is, nemhogy azoknak, akik benne éltek, akik a sajátjuknak érzik.
A kétezres évek tájékán bebetonozódott szakirodalom ellentmond azoknak az interjúknak, amiket a ma is élő, ma is alkotó művészekkel készítettünk
– mesélte.
A művészettörténet ugyanis neoavantgárdnak, neokonceptuális irányzatkánt azonosítja ezt az időszakot, ami körülbelül azt jelenti, hogy az alkotók szakítanak a művészi kommunikáció hagyományos tárgyias formáival, és a gondolati tényezőt helyezik előtérbe. Henry Flynt szerint például a a concept art mindenekelőtt olyan művészet, melynek anyagát fogalmak képezik, mint például a zenéét a hangok. Aztán persze ezen belül van proto-, klasszikus-, poszt- és neokonceptuális művészet. Nem azért soroltam föl ezt így, hogy a tudásomat fitogtassam, hanem éppen azért, hogy a felosztás tudálékosságát érzékeltessem. A valóságban ugyanis – ahogy a tárlat előkészítéseként felvett interjúkra utalva Petrányi Zsolt is megfogalmazta – az akkori művészeknek ezek a formák és tartalmak a szabadságról szóltak. Hozzátette: azok az alkotók, akik közül vagy ötven művész munkái most a galériában láthatók, úgy dolgoztak, hogy semmiféle lehetőséget nem láttak arra, hogy műveiket kiállítják, műpiacra jutnak vagy bármilyen módon kiléphetnek abból a szűk alternatív közegből, amiben megjelentek.
Nem volt műtárgypiac, nem volt felsőbb kontroll, nem kellett megfelelni senkinek. Minden mű abszolút szabadon készült, anélkül, hogy felmerült volna: valaha is piacra kerülhetne
– fogalmazott a kurátor.
Kiállításon bemutatott művészek:
Ádám Zoltán, Andreas Gursky, Bakos Gábor, Matthew Barney, Benczúr Emese, Beöthy Balázs, Braun András, Csáky Marianne, Csontó Lajos, Csörgő Attila, EIKE, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Erdélyi Gábor, Erhardt Miklós, Farkas Gábor, Ferenczi Róbert, Gál András, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Győrffy László, Hajdú Kinga, Dominic Hislop, Imre Mariann, iski Kocsis Tibor, Július Gyula, Kicsiny Balázs, Király András, Kis Varsó, Komoróczky Tamás, Koronczi Endre, Kósa János, Köves Éva, Kupcsik Adrián, Lakner Antal, Muntean/Rosenblum, Nagy Kriszta, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Pacsika Rudolf, Ravasz András, Pippilotti Rist, Cindy Sherman, Sugár János, Szabó Dezső, Szacsvay Pál, Szarka Péter, Szegedy-Maszák Zoltán, Szigeti András, Szili István, Szűcs Attila, Uglár Csaba, Uray-Szépfalvi Ágnes, Vákuum TV, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Veress Zsolt, Vécsei Júlia, Wechter Ákos, Wéber Imre, Bachman Gábor, Beke László, Birkás Ákos, Bódy Gábor, Erdély Miklós, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Körösényi Tamás, Maurer Dóra, Rajk László, Soós György, Szentjóby Tamás.
A szabad korlátlanság ellenére, vagy inkább amellett, a kiállítás mégis megtalálja azt a tematikus rendet, amelyben értelmet nyernek, sőt korlenyomatként is értelmezhetővé válnak a kilencvenes évek alkotásai. Ráadásul a fiatalabb kurátoroknak köszönhetően két olyan témát is azonosítottak az ezredvég művészetében, amelyek ma is hatnak, érdekesek, meghatározóak. Egyik az Ökofuturizmus címet viseli, a másik természetesen a Test/identitás témát járja körül. Mindkettőnek megvolt a maga helye és szerepe a kilencvenes években. Az egyik a születőben lévő zöldmozgalomból merített ihletet, ugyanis a nyolcvanas évek végén derült ki, hogy bár a tudományos fejlődés határtalan, nem nagyon fókuszál azokra a problémákra, melyeknek körvonalai már láthatóak voltak: mekkora Földünk eltartóképessége? Elfogynak-e a nyersanyagok? Végtelenek-e az erőforrásaink? Mennyire tudjuk megzabolázni a természetet? És vajon nem károsul eközben az emberi természet?
A másik jelenségnek az ugyancsak akkor berobbanó testkép volt a hajtómotorja. A rendszerváltást övező évtizedekben a nyugati reklámok hatására megváltozott a testről alkotott véleményünk. Kiderült, hogy tehetünk azért, hogy jobban megfeleljünk az ideáloknak, ha akarunk. De vajon akarunk-e? Vajon ki diktálja az ideálokat? És kik vagyunk mi magunk, amikor éppen nem a reklámfiguráknak akarunk megfelelni? Hozzáteszem, akkoriban vált hétköznapi beszédtémává a lélektan, akkoriban alakult ki a ma is meghatározó konyhapszichológia, és mellesleg akkoriban szálltak le a művészek arról a piedesztálról, amelyen korábban mutogatták magukat, s lettek többnyire hétköznapi médiamunkások. És hogy akkor ki a művész? Ki az ember? Ki az egyén? Hát, máig nem igazán tisztázott.
Fontos eleme volt a korszaknak – bár ez a fiatalabbaknak keveset mond – a szövegek hatása. Ezt mutatja meg a Szöveg/Jel/Jelentés című része a tárlatnak. A kurátorok ugyanis azt fedezték föl, hogy a kilencvenes években nekilóduló szabad könyv és lapkiadás, no meg a városokat elborító reklámtáblák sokasága különleges súlyt adott a szövegnek. A szöveg az alkotás részévé lett, vizuális elemmé vált, miközben természetesen megtartotta jelentéshordozó funkcióját, így adva értelmet vagy akár új értelmet egy-egy képnek, műtárgynak.
Hasonló erővel robbant rá a kor hétköznapjaira a Pop/Remix újdonsága, amely a a divatra, a zenére, a filmkultúrára, a számítógépes játékokra egyaránt jellemző volt. Az újrakeverésben nemcsak a DJ-k láttak lehetőséget, hanem a művészek is. És természetesen ugyanilyen erővel hatott a valóság és az illúzió találkozása is, amelynek technikai feltételei éppen akkoriban születtek meg – gondoljunk csak a digitális képalkotási eljárásokra, a számítógépes szerkesztésekre –, és amelynek lehetőségei éppen napjainkban temetik maguk alá anyagi világunk rendjét.
Nem véletlenül zárul ezzel a fejezettel a felsorolás. A tárlat ugyanis nemcsak egy eleven, lendületes és rengeteg újdonságot hozó művészi korszakot mutat be. Egyúttal egy olyan időszakot állít reflektorfénybe, amely közvetlen előzménye napjaink művészetének, ma is ható, ma is jelenlévő kezdeményezések gyökerét hozva felszínre. Ezeket a lezáratlan időszakokat nem nagyon szeretik a művészettörténészek, hiszen minden állításukat megcáfolhatja egy-egy kortárs esemény. Ám annál tanulságosabbak az ilyen tárlatok a nagyközönségnek, hiszen a születés állapotában mutatja meg: honnan jön mindaz a gondolat, ötlet, félelem és remény, ami ma körülveszi életünket.
Borítókép: A TechnoCool kiállítás egyik tere (A szerző felvétele)
