Mire a gyerekhez érsz, lögyböld ki a tejet!

A krétakör nem volt mindig kaukázusi. Az irodalomtörténeti legendárium szerint Brecht több egzotikus és kevéssé egzotikus helyszínnel is megpróbálkozott, míg végül letette a mesét az Elbrusz szirtjei alatt. Hogy mennyire jó döntést hozott, az akkor derült ki, amikor a világhírű grúz rendező, Avtandil Varszimasvili fejébe vette, hogy a magyar nézőknek grúz színházi nyelven fogja elmesélni a történetet. Mondhatnánk, hogy megvalósult a tartalom és a forma ideális találkozása, de azt hiszem, a tartalomnak végül is kevés köze van a Kaukázushoz. A mese alapját adó vándormotívum ősi kínai legendaként és bibliai példázat gyanánt is fennmaradt. Viszont azt bátran állíthatjuk, hogy remek arányokkal megalkotott, színes sokféleséggel felrajzolt, felemelő darabot láthat, aki megnézi az előadást a Nemzeti Színházban.

Fotó: Eori Szabo Zsolt

Ahhoz vagyunk szokva, hogy háborúról, menekülésről, szegénységről, nyomorúságról, kiszolgáltatottságról úgy beszéljünk, ahogy a téma komolyságához illik, pátoszteli megrendültséggel, teletöltekezve empátiával, felemelt mutatóujjal, szemsarokban elmorzsolt könnycseppel. Különösen most, hogy világunkban ismét elszabadult a rettenet, nehéz másképpen beszélni a szenvedők tragédiáiról. Meg aztán Brecht sem éppen arról híres, hogy közönnyel ábrázolná a háborút és az elnyomást. 

A gyermekmentő lányt, Gruse Vacsnadzét Katona Kinga alakítja (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri-Szabó Zsolt)

Csak hát van itt egy súlyos probléma: 

amióta divatba jött a byroni spleen, minden tehetségtelen író, fényképész, festő és rendező a szenvedés ábrázolásával próbál súlyt és jelentőséget adni súlytalan és jelentéktelen műveinek.

Horrorisztikus részletekkel igyekszik megmutatni az emberi nyomorúságúság mélységeit, olcsón megszerezve így a sötétség erőivel kokettálni vágyó gótikus romantika megszállottjainak elismerését, feltétel nélkül bezsebelve a mélypszichológia képzeletbeli bugyraiban turkáló lélekbúvárok bólogatását és persze biztosan kiérdemelve az egzisztencialista belévetettség-élménytől szédülő kritikusok rajongását. 

Trill Zsolt mint Azdak, a falu jegyzője (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)

Avtandil Varszimasvili azonban nem kedveli az efféle szenvedéspornót. Amikor nekilátott, hogy Budapesten színpadra vigye A kaukázusi krétakört, egészen más járt a fejében. Igaz, a magyar színészek nehezen értették meg, mit vár tőlük a rendező. 

Akkor döbbentem rá, mit akar Avtandil, amikor megmutatta, hogyan vigyem a tejet a babának

 – mesélte az előadás után rendezett közönségtalálkozón Katona Kinga, aki a gyermeket megmentő lányt, Gruse Vacsnadzét alakította a darabban. A kezében tartott tejescsuprot furcsa, vonagló, előre-hátra ingó mozdulatokkal vitte a gyerek felé, s mire odaért, mindet kilötyögtette.
Szűcs Nellinek – ő Gruse anyósát játszotta – akkor állt össze a rendezői koncepció, amikor rádöbbent, hogy ugyanaz készül a színpadon, mint amit Niko Pirosmani kiállításán látott az Albertinában pár éve. A világhírű grúz festő pontosan ugyanazt a harsány, naiv, robusztus népi szellemet vitte vászonra, amit Budapesten színpadra álmodott Varszimasvili. 

Niko Pirosmani: Egy halász piros ingben (Forrás: Russianartandculture.com)

Én az utolsó próbáig nem értettem, mit kellene csinálnunk. Akkor azonban Avtandil azt mondta: úgy képzeljem el, mint egy karnevált 

– mesélte Szilágyi Ágota, aki több szerepet is vitt a darabban. 
És akkor nagyjából sejthetjük is, milyen lett az előadás: 

erőteljes érzelmeket megmutató, kissé népijáték-szerű, amolyan vásári komédia, melyben a szereplők nem azonosulnak a szereppel, hanem csak eljátsszák azt, néha kikacsintva a nézőkre, állandó jelző gyanánt működő szerepjelölő gesztusokkal segítve az eligazodást, a szükségesnél nagyobb, sőt a mi európai ízlésünknél jóval erőteljesebb gesztusokat mímelve, már-már ripacskodva, vagy mondjuk inkább úgy ripacsoskodva, egyszóval úgy, mintha Kemény Henrik bábszínházát látnánk élő szereplőkkel.  

A két anya és a gyermek a krétakörben (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)

És ha azt gondolnánk, hogy ez a kaukázusi stílus éppen a krétakörnél nem működhet, akkor tévednénk. A tragédiának és a komédiának ez az összemosása, a felfoghatatlan sorcsapások és vaskos rabelais-i humor úgy emeli a groteszk szürrealitás világába a brechti mesét, hogy megsokszorozza erejét. Mert hát egy olyan világban, ahol csecsemőket gyilkolnak rettenetes pszichopaták, hogyan is lehetne elmesélni a háborúk, forradalmak és ellenforradalmak hullámai között hánykódó, üldözött, megalázott, de mégis kitartó gyermekmentők önfeláldozását, ha nem szürrealistásként?

Borítókép: A gyermekmentő lányt, Gruse Vacsnadzét Katona Kinga alakítja (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)