Ahhoz vagyunk szokva, hogy háborúról, menekülésről, szegénységről, nyomorúságról, kiszolgáltatottságról úgy beszéljünk, ahogy a téma komolyságához illik, pátoszteli megrendültséggel, teletöltekezve empátiával, felemelt mutatóujjal, szemsarokban elmorzsolt könnycseppel. Különösen most, hogy világunkban ismét elszabadult a rettenet, nehéz másképpen beszélni a szenvedők tragédiáiról. Meg aztán Brecht sem éppen arról híres, hogy közönnyel ábrázolná a háborút és az elnyomást.
Csak hát van itt egy súlyos probléma:
amióta divatba jött a byroni spleen, minden tehetségtelen író, fényképész, festő és rendező a szenvedés ábrázolásával próbál súlyt és jelentőséget adni súlytalan és jelentéktelen műveinek.
Horrorisztikus részletekkel igyekszik megmutatni az emberi nyomorúságúság mélységeit, olcsón megszerezve így a sötétség erőivel kokettálni vágyó gótikus romantika megszállottjainak elismerését, feltétel nélkül bezsebelve a mélypszichológia képzeletbeli bugyraiban turkáló lélekbúvárok bólogatását és persze biztosan kiérdemelve az egzisztencialista belévetettség-élménytől szédülő kritikusok rajongását.
Avtandil Varszimasvili azonban nem kedveli az efféle szenvedéspornót. Amikor nekilátott, hogy Budapesten színpadra vigye A kaukázusi krétakört, egészen más járt a fejében. Igaz, a magyar színészek nehezen értették meg, mit vár tőlük a rendező.
Akkor döbbentem rá, mit akar Avtandil, amikor megmutatta, hogyan vigyem a tejet a babának
– mesélte az előadás után rendezett közönségtalálkozón Katona Kinga, aki a gyermeket megmentő lányt, Gruse Vacsnadzét alakította a darabban. A kezében tartott tejescsuprot furcsa, vonagló, előre-hátra ingó mozdulatokkal vitte a gyerek felé, s mire odaért, mindet kilötyögtette.
Szűcs Nellinek – ő Gruse anyósát játszotta – akkor állt össze a rendezői koncepció, amikor rádöbbent, hogy ugyanaz készül a színpadon, mint amit Niko Pirosmani kiállításán látott az Albertinában pár éve. A világhírű grúz festő pontosan ugyanazt a harsány, naiv, robusztus népi szellemet vitte vászonra, amit Budapesten színpadra álmodott Varszimasvili.
Én az utolsó próbáig nem értettem, mit kellene csinálnunk. Akkor azonban Avtandil azt mondta: úgy képzeljem el, mint egy karnevált
– mesélte Szilágyi Ágota, aki több szerepet is vitt a darabban.
És akkor nagyjából sejthetjük is, milyen lett az előadás:
erőteljes érzelmeket megmutató, kissé népijáték-szerű, amolyan vásári komédia, melyben a szereplők nem azonosulnak a szereppel, hanem csak eljátsszák azt, néha kikacsintva a nézőkre, állandó jelző gyanánt működő szerepjelölő gesztusokkal segítve az eligazodást, a szükségesnél nagyobb, sőt a mi európai ízlésünknél jóval erőteljesebb gesztusokat mímelve, már-már ripacskodva, vagy mondjuk inkább úgy ripacsoskodva, egyszóval úgy, mintha Kemény Henrik bábszínházát látnánk élő szereplőkkel.
És ha azt gondolnánk, hogy ez a kaukázusi stílus éppen a krétakörnél nem működhet, akkor tévednénk. A tragédiának és a komédiának ez az összemosása, a felfoghatatlan sorcsapások és vaskos rabelais-i humor úgy emeli a groteszk szürrealitás világába a brechti mesét, hogy megsokszorozza erejét. Mert hát egy olyan világban, ahol csecsemőket gyilkolnak rettenetes pszichopaták, hogyan is lehetne elmesélni a háborúk, forradalmak és ellenforradalmak hullámai között hánykódó, üldözött, megalázott, de mégis kitartó gyermekmentők önfeláldozását, ha nem szürrealistásként?
Borítókép: A gyermekmentő lányt, Gruse Vacsnadzét Katona Kinga alakítja (Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt)
